3. fejezet: A falnak is füle van

 

Felia zavarodottan botorkált lefelé a kavicsokon, amikor belé hasított egy kósza gondolat: Ha már idáig eljött, miért ne kopogtathatna be? Lassan öt órája elindult otthonról. Ha most megtántorodik, azzal semmivé foszlik a nap minden korábban tett erőfeszítése. Néhány percnyi tétovázás után meggyőzte magát, sarkon fordult és a kerítés felé vette az irányt. Mikor közelebb ért, elszántan kutatott rajta csengő után, ám úgy tűnt, mindhiába.

– Hát akkor jobb híján… ‒ suttogta, majd ujjai a rozsdás kilincs köré zárultak. Lassan elfordította, és belökte a roskatag kertkaput. Bátorságot gyűjtve felnézett a tetőre, de csak a szélben ütemesen himbálózó, letört csatorna vonta magára a figyelmet. A felhők már kísértetiesen mozgolódtak a feje fölött. Óvatosan a bejárati ajtó felé lépdelt. A házat szinte mindenhol beszőtte a borostyán, mint gondolatait a fáradhatatlanul kúszó rossz előérzet. Most azonban nem engedhetett a csalfa megérzéseknek. Ha nem is talál otthon senkit, legalább megpróbálta, és útja így már nem volt hiábavaló.

Mikor közelebb ért, csak egy rézmarkolatba foglalt ajtókopogtatót talált, mely korábban mintha ragadozóé lett volna. Rámarkolt a hideg fémre, majd jó erősen megkongatta vele a bejáratot.

Lakóknak semmi nyoma nem volt.

Tenyerét finoman az ázott faajtónak nyomta, úgy folytatta a kopogtatást. Mikor már percek teltek el, és egy árva neszt sem hallott odabentről, lenyomta a kilincset.

Az ajtó meglepetésére nyitva volt.

– Hahó!

Felia a legjobbat igyekezett kihozni a kellemetlen helyzetből, ezért megállt a folyosó küszöbénél, onnan kiáltott a sötét, poros levegőbe, ahol a ház tulajdonosát sejtette.

– Jó napot! Elnézést, van itthon valaki? ‒ emelte fel hangját, de csak saját,  erőtlen szavai verődtek vissza a falakról.

A ház nemcsak, hogy lakatlan volt, de még annál is komorabb, ahogyan kívülről festett. Mintha mindenáron el akarta volna tántorítani a kíváncsi utazókat. Felia tétován megindult a hall felé, ahol egy hatalmas, kovácsoltvasból készült csigalépcső állt. Mielőtt azonban fellépett volna az első fokra, a földszintet vette szemügyre. Odalent volt a konyha, és egy nappali, melyből egy csodás télikert nyílott a hátsó udvarra. A házban nem volt más fényforrás, csak a télikert üvegfalán beszűrődő nappali fény, de azt is alig engedték át az egymásba kapaszkodó növények. Ahogy elindult felfelé a kacskaringós korlátú lépcsősoron, Felia azon tűnődött, mióta is állhat itt ez az elhagyatott épület, és vajon mit jelenthetett férje számára? A negyedik, viharvert emeletet is hátrahagyva végül felhagyott a szobák lelkes számolásával. Végül megállt a grandiózus hajlék utolsó, legszűkebb szintjén, a padláson. Ide jutott a legkevesebb a kinti világból, így annak helyét egy egészen másféle világ vette át.

A padláson egyetlen szoba volt csupán.

Már lenyomta a rozsda alatt felnyüszítő kilincset, amikor egyszeriben sípoló hang robbant kabátja zsebében.  A sípolást egy villámcsapás dörrenése követte és nemcsak Felia, de a ház is mintha szökkent volna egyet ijedtében. A délutáni tea időpontját jelző óra most nemcsak egy elmarasztalt találkozót jelentett Elenorral. Az ablakon kopogtató, szapora esőcseppek sürgetése, a lent várakozó sofőr és az otthoniak hazautazásra figyelmeztető hangja volt ez.

Felia sebesen szedte a lépcső deszkáit és úgy rontott ki a ház hatalmas ajtaján, mint akit nem szívesen látnak az odabenn lakó szellemek. Rögvest megbánta a sietséget, mikor egy elemi erővel száguldó szélroham útjában találta magát. A vihar csak úgy gyűrte kabátját, miközben megpróbált a ház mögé araszolni. Az épület rozoga deszkái mocorogtak a nyílként záporozó jégcseppek alatt.

Felia kétségbeesve próbálta keresni Neilt és autóját a távolban, de a házra hulló esőfüggöny semmit nem engedett láttatni, ami akár egy méternél is messzebb volt. Miután egy darabig vonszolta magát a fal mentén, végül talált egy furcsa kis ajtót, melynek sem kilincse, sem ablaka nem volt. Fárasztó és veszélyes lett volna visszamenni a bejárathoz, ezért minden erejével arra összpontosított, hogy kinyissa. A harmadik esetlen nyomásra sikerült némileg elszakítani keretétől, így Felia bepréselte magát a nyúlfarknyi nyíláson.

A helyiségben sötétebb volt, mint bárhol máshol a házban.

Miután az ajtónak támaszkodva kezdett lecsendesedni benne a félelem, mérhetetlen düh fortyogott fel benne. Nem csak, hogy nem tudta értesíteni Neilt, de a vihar miatt még várnia is kellett arra, hogy egyáltalán segítségért indulhasson vagy egy vonalas telefon keresésére.

– A pokolba ezzel az utazással! Otthon kellett volna maradnom! ‒ verte halkan fejét az ajtónak.

Miközben mérgelődött, eszébe jutott az óra, melynek számlapját meg lehetett világítani egy aprócska gombbal. Felia gyorsan kezébe vette a szerkezetet, hátha némi fény majd megnyugtatja, még csak véletlenül sem egy éhes oroszlán ketrecébe bújt a vihar elől.

Rányomott a lámpa gombjára és a szoba egyszeriben kirajzolódott.

Megkönnyebbülésére oroszlán nem volt odabent, de azon kívül jóformán minden más. A szoba egészében kőből volt kirakva. Egy girbegurba hintaszék, egy ősrégi kandalló és egy plafonig érő óriási fakredenc uralta a helyiséget, telis-tele üvegcsékkel, könyvekkel, mozsárral, bizarr eszközökkel, melyek Feliát elavult orvosi felszerelésre emlékeztették. De ami a legmegdöbbentőbb volt, az a jobb sarokban álló, terebélyes törzsű fa, melynek lombja és ágai a plafonon terültek szét, akár egy nagy zöld tapéta. Ágaira kiszárított, összekötözött növényeket akasztottak, így azok belógtak a szoba terébe, elérve az ott tartózkodók feje búbját. Ahogy szorosan a növényekhez emelte az órát, Felia megállapította, hogy hasonlókat még soha életében nem látott. Mialatt végigpásztázta a falon lógó barna fotókat és díszes képkereteket ‒ melyekről egy házaspár mosolygott vissza negédesen ‒ végre ráeszmélt, mi is volt annyira szokatlan a ház többi részében. Sehol sem voltak személyes holmik és emlékek, melyek a lakókhoz tartoztak volna. Felia igyekezett finom mozdulatokkal érni a tárgyakhoz, nehogy felverje azokról a rátapadt porpokrócot. Most a szoba közepén álló asztallal folytatta, a rengeteg kötet egymás hegyén és hátán hevert rendetlenül. A könyvekbe írt jegyzetek dátuma elárulta, hogy a hatvanas évek körül lakhattak itt.

Biztosan elköltöztek ‒ gondolta magában és némi csalódottságot érzett. Férje ráhagyott nyomaiból a legtöbb, amit felfedezésként magáénak tudhatott, két, valószínűleg felkutathatatlan személy. Ahogy az unalmas, főleg kristályokkal és füvekkel foglalkozó könyvek között kutakodott, különös dologra lett figyelmes. Bár a szövegek történelemről és többnyire botanikáról szóltak, valahogy nem egyeztek azokkal a fogalmakkal, melyek Felia fejében ezen meghatározások alatt éltek.

Nem az angol vagy az ír történelem alakjai, helyszínei és évszámai álltak az ócska, sárgás papírlapokon. Az egyik viseltes növényhatározóban például szorgalmasan részletezték a bóbisi kéregfű és a kurtacinkfűmag tört porából készíthető gyógykészítményeket. Míg egy másik, kódexnek vélt vaskos kötetben egy korábban soha nem hallott híres vadász, Gaylord Woodrow hőstetteiről lehetett ismereteket szerezni. Ami végül teljesen összezavarta Feliát, az egy koboldokról szóló bekezdés volt a Skócia alatt című bársonykötet előszavában. A bekezdés írója, bizonyos Meredith Meverel zavarbaejtő természetességgel tárgyalta eme varázslatos lények társadalmát, és uralkodóik intézkedéseit.

‒ Hát persze! ‒ csattant fel Felia. Arcát kísérteties, tompa fény világította meg. ‒ Ez egy mesekönyv! Mind az!

Megkönnyebbülten felmordult, majd rádobta a kötetet egy kék kiadványra, melyen egy Dr. Théophile Menteberge feliratú fotó díszelgett, egy végtelenül jellegzetes külsejű professzort ábrázolva. A dobástól a könyvtorony eldőlt és fülsértő lárma kíséretében a koszos padlóra hullott.

– Nem lehetne halkabban? ‒ szólalt meg valaki a homályból, mire Felia rémülten megrezzent.

‒ Azt még elnéztük, hogy a vakolatunkat is átvilágította, de a zajongás túlmegy minden határon.

Felia óvatlanul hátralépett és egyenesen a kandalló előtt álló hintaszékbe rogyott.

– Ki van ott?

Remélte, hogy az egészet csak ő képzelte és szólongatására nem ölt alakot a szoba sötétsége.

– Előbb tegye el azt a fényes vackot! Meg akar minket vakítani?

Felia mintha meg sem hallotta volna, továbbra is az órával hadonászott, hátha megpillanthatja a most kissé ércesebb hang tulajdonosát. Mikor az a háta mögül bosszúsan horkantott egyet, Felia rémületében kiugrott a székből és eldobta az órát, ezzel mindenre éjszínű leplet borítva. Aztán egyszeriben tompa, fehér fény kezdett pislákolni a sarokban, mire Felia megtándorodott. Szeme elé apró csillagok szállingóztak a törött lámpabúra felől, ám még így is kivehető volt a szemközti falból hirtelen kidudorodó árny alakja.

– Na végre, nem kell ide az a kacat! Ezek a bárgyú lelkek is annyi mindent idehordtak és lám mit vittek el ezekből? Semmit! Őket aztán nem érdekelte, hogy mi fogunk egy szemétdombon élni!

A pöffeszkedő, öblös hang mintha a falon túlról szólt volna egy másik, szomszédos szobából.

– Ki van ott? Ki beszél? ‒ Felia csak kapkodta tekintetét a hang irányába.

– Ugyan, Morris! Hisz tudod, hogy az emberek világából hiába is vittek volna át bármit. Pontosan neked kellene ezt a legjobban tudnod. Sosem feledem ama nevetséges esetet, amikor megpróbáltad átvinni azt az üveg szárított sasharaszt levelet annak a féleszű Humberto Hugoninnak. Mégis mit képzeltél, hogy majd cserébe kulcsőrzővé változtat?

Az érces hangú alak nevetése betöltötte a félhomályba burkolózó szobát.

– Mert ugyebár te tévedhetetlen vagy, Nestor! Chö… a falszellemek szégyene! Nekem legalább vannak álmaim! Ó, egyszer bizony kulcsőrző leszek, és akkor majd nem lesz ilyen nagy a szád!

– Ne kezdd ezt most! Hiszen, mint neked is feltűnt, látogatónk van! Évtizedek óta nem járt itt senki, mi lenne, ha összekapnád magad!

– Khm..

Felia méltóságteljesen kihúzta magát, majd újra megköszörülte torkát.

– Óh, megbocsásson, az én nevem Morris. Ő pedig az én érzéketlen bátyám, Nestor.

– Ugyan kérem, ne tévessze meg ez a balga képzelgő. Nekem is van szívem! Ha én nem lennék, már régen tapétát csináltak volna belőle.

– Én Felia Fitzgerald vagyok.

Felia reszketve pukedlizett a különös foltoknak a falon. A helyzetet kezdte mindjobban komikusnak érezni.

– Milyen bárdolatlan is vagy, Nestor… a laklidércek megrontója. Szerencsétlen biztosan halálra van rémülve. Mi lenne, ha előbújnánk?

Azzal a szemközti fal kissé rázkódni kezdett, majd egyszer csak két, roppant bizarr külsejű alak domborodott ki belőle. Olyanok voltak, mintha bezárták volna őket a falba. Bár kilépni nem tudtak, alakjuk teljes egészében kivehető volt. Ahogy formát öltöttek, Felia reszketve mellkasához kapott majd távolodni kezdett, amíg csak el nem érte az asztalt, és újfent megbotlott.

– Látod, Morris! Én mindig mondtam, hogy képtelenség két ilyen kis apró lábon járni. Hát persze, hogy állandóan bukdácsolnak szerencsétlenek.

– Ne legyél udvariatlan, Nestor… mintha te tökéletes volnál! ‒ dorgálta le újra a másik.

Felia sűrű pislogások közepette vizslatta a két teremtményt és számításba vette, mikor is evett utoljára, ugyanis biztos volt benne, hogy az éhségtől képzelődik. Nehézkesen feltápászkodott majd idejét érezve a távozásnak az ajtó felé vette az irányt. Már kis híján kilépett rajta, amikor a kijáratból hirtelen szilárd fal lett.

– Belzebubra! ‒ hőkölt hátra kezét maga elé emelve. Elkeseredetten tapogatta a szoba hideg falát, mintha az ajtó pusztán helyet változtatott volna.

– Ne olyan sietősen… ‒ suhant egy hideg árny a falban. ‒ Ha már ilyen szerencsésen összefutottunk…

***

Ha tetszett a részlet, oszd meg valakivel, akiről úgy véled, szeretné a történetet vagy kövess az újabb tartalmakért facebookon és instagramon🙂

Az oldalon további háttérinformációkat is találsz a blogregényről, a tartományokról és varázslényekről, a karakterekről, és egy kis koboldtörténelemről térképekkel illusztrálva.