Felia és a nurd-völgyi örökös – 1. & 2. fejezet

  1. A rejtélyes üzenet

1997 március

Három nap telt el a temetés óta.
Az edinburghi vonatút mindig elvarázsolta Feliát, most azonban semmi oka nem volt az örvendezésre. Az ablaküveg túloldalán elterülő skót táj dombjai alig tudtak szilárd formát ölteni könnyes tekintete tükrében. Minden fűszál és szikla pontosan azon a helyen volt, mint korábban, amit Felia roppantmód igazságtalannak vélt, tekintve, hogy tudta, az ő világa már soha többé nem lesz ugyanaz.

Miközben a vonat a vad hegyek között zakatolt, Felia reszketve szorongatta bársony kesztyűje ujjait, és szemével az ablakon pergő esőcseppek útját követte. A rezgő kis vízgyöngyök hol egymást keresztezték, hol pedig magányosan csordogáltak egyre közelebb és közelebb merészkedve a párkányhoz. A szerelvény hangjai elcsendesedtek szíve dobogása mellett. Csak remélni tudta, hogy a kis Cedric semmit sem érzékel anyja keserves kétségbeeséséből.

A távolban már kezdtek kirajzolódni a városi fények, az ablakon rezgő vízcseppek pedig szép lassan egybemosódtak a pislákoló fénypöttyökkel.

 

Edinburgh ködlepte forgalmának zaja a szokásosnál is barátságtalanabbul sípolt Felia fülébe, miközben a Princes Streeten öccse, Jeffrey bérlakása felé baktatott. A szűk, macskaköves utcára befordulva egyre kevésbé tűnt jó ötletnek az utazás. Habár a Fizgerald testvérek rendkívül összetartók voltak, Feliának a vészterhes időkben is nehezére esett, hogy bárkitől segítséget kérjen.

Ám most először életében, nem csupán magára kellett gondolnia.

A kis Cedricnek ‒ bár még meg sem született‒, máris nélkülöznie kellett életének egy pótolhatatlan darabját. Felia úgy vélte, elsődleges küldetése, hogy otthont találjon gyermekének, még ha ezzel a legmélyebb veszteséget semmiképp sem tudja jóvátenni.

Azonban, nem ez volt az egyetlen súly, ami a vállát nyomta. Halála előtt férje egy levelet bízott rá, melynek őrzéséhez meghagyta: bármi történjék is, felesége senkinek sem beszél az abban leírtakról. Felia számos alkalommal fontolgatta a boríték felbontását, ám Bertrand titkainak megismerése még az átmeneti otthon keresésénél is nagyobb falatnak bizonyult.

Jeffrey Fitzgerald és állapotos felesége, Elenor egy Princes Street melletti aprócska garzonban lakott, mely ezúttal üresen állt, ugyanis lakói tegnap üzleti útra indultak Európába. Ahogy Felia csizmája maga alá gyűrte a harmadik emelet lépcsőfokait, a fordulóban már elő is tűnt a lakás fehérre festett ajtaja. Mikor belépett a padlótól plafonig lambéria burkolta előtérbe, megérezte az otthon illatát, mely a fogason felejtett, frissen mosott ruhadarabokból, és Elenor polcon sorakozó parfümjeiből áradt. A konyhába érve rögtön magára vonta a figyelmét egy hűtőre ragasztott, gyöngybetűkkel írt üzenet: Érezd otthon magad! Holnap már érkezünk!

Felia gyanította, a bátorító cetli Elenor ötlete volt, aki mindent gondosan kikészített vendégüknek és még apró jelzéseket is hagyott, melyek egy szépen berendezett vendégszobába vezettek. A helyiségbe érve Felia a sarokba hajította bőröndjét, majd a szürke ablakhoz sétált. Miközben a hideg üvegnek nyomta homlokát, szorosan behunyta szemét.  Torka folytonos, fullasztó szorítása és a szívét szúrós markában tartó fájdalom már a mindennapok állandó részévé vált, akár az akaratlan levegővétel. Úgy érezte, ha csak egy pillanatra is teret enged gyötrő gondolatainak, soha többé nem lesz ereje elzárni őket.

***

Később, mikor már az éj foltjai lassan befedték a vendégszoba ablakát, Felia elérkezettnek látta az időt, hogy a takaró alá bújjon. A napnak ez a része volt a legnehezebb, melyet még a hasában növekvő gyermek gondolata sem tudott békésebbé tenni. Bár Cedric alig múlt pár hetes, a tudat, hogy létezik, valamelyest enyhített magányán. Könnyei végül eleredtek a sötétben, átáztatva a lepedők és takarók vaskos rétegeit. Zokogása üteme lassacskán elringatta…

Fokozatosan zuhant egyre mélyebb és mélyebb álomba, míg nem egy régi, emeletes épület előtt találta magát. A rozoga ház olyan volt, mintha csak az északi szél fújta volna össze a skót erdők hordalékát. A gyanútlan látogató, ha az átlagosnál tovább hagyta rajta tekintetét, még a kúria finom dülöngélését is felfedezhette. Családi házhoz képest túl sok emelete volt, de kastélynak is csak erős túlzással lehetett volna nevezni.

Felia hátrahajtott fejjel, tátott szájjal pihentette tekintetét az omladozó tetőszerkezeten. A házhoz egy huzatos fészer és egy ütött kopott kerítés is tartozott, melynek kicsit sem kedvezett az idő, sem meteorológiai, sem egyéb értelemben. Mikor Felia előrelendítette jobb lábát, hogy közelebb menjen a házhoz, hirtelen éktelen szélvihar kerekedett. A sebes, jéghideg fuvallat magával ragadta zöld sálját, és kabátjáról is úgy vélte, jobban állna kifordítva.

Felia szorosan maga köré kulcsolta karjait. A szél egyre csak erősebben dacolt az útjába állókkal, és a levegőbe emelte, amit csak ért. Olyan volt, mintha megfordult volna a világ, és minden, ami korábban a földön volt, most villámgyorsan haladt az ég felé. Ahogy Felia feltekintett a kavargó porfelhőre, egymással kergetőző borítékok százait pillantotta meg. A levelek csomagolásán az ő kézzel írott neve állt, de hiába próbált meg elkapni akár csak egyet is, folyton átnyúlt rajtuk. A forgószél egyre közeledett és közeledett, majd olyan kicsire zsugorodott, hogy végül teljesen bezárult körülötte.

A valóság felnyíló szemhéján át rántotta vissza Feliát, és a következő percben már a mennyezet repedéseit kémlelte. Mellkasa hatalmasakat süllyedt és emelkedett, ahogy levegő után kapkodva lassan tudomásul vette, az egész csupán álom volt. Félrebillentette fejét, majd az ablak felé hunyorgott.

A pehelykönnyű függöny szálai közt már keresztülosontak a hajnal első sugarai.
Felia nyomban felkapta éjjeliszekrényen heverő olvasószemüvegét, majd elszántan fejest ugrott csomagjai sűrűjébe.

– Hát hol lehet az a vacak? ‒ mérgelődött, mikor már a sokadik kacatot dobálta ki a szőnyegre. A holmik kezdték bástyaként körbevenni kuporgó alakját. Kisvártatva meglelte a viharvert sárga borítékot, melyet számtalanszor gyűrt már a táska mélyére, hátha ott kisebb az esélye, hogy kezei közé keveredik.

Leült az ágytakaró szélére és kisimította a papír ráncait. Miután már vagy húsz perce a térdén heverő, megviselt küldeményt bámulta, Felia eltöprengett hezitálásának okán. Tudta, ha már álmaiba is beférkőzött, nem szabadulhat meg tőle csak úgy, mintha nem gyötörné őt már mióta megkapta. Az egyetlen járható út az volt, hogy elolvassa. Nagy levegőt vett, és elszántan tépkedni kezdte a levél jobb sarkát, mire a ragasztó gyengülni kezdett és látni engedte a benne lapuló titkot, melyet férje nem mert elmondani neki.

Felia a legrosszabbra is felkészült.
Már látta szeme előtt kanyarogni a sorokat egy eltitkolt gyilkosságról, volt feleségek hadáról, rejtélyes örökségről vagy egy gyermekről, akit férje ezidáig rejtegetett. Reszkető kézzel hajtogatta ki az üzenetet, majd miután olvasni kezdte, némileg bosszúsan huppant hátra a kötött takaróra.

A levél csupán egy sort tartalmazott:
Doras, Priomh Street, 14.

  1. Baljós utazás

Felia nehéz szívvel hagyta maga mögött menedéke szűk kis utcáját.
Őszintén remélte, hogy a hűtőre biggyesztett magyarázkodó üzenet valamelyest kimenti a pácból szeretett rokonainál. Szaporán szedte lábait a sűrű köveken, sarkai folyton a rések közt összegyűlt sárba ragadtak. Bár férje sosem beszélt korábban erről a helyről, most képes lett volna mindenen átgázolni, csak hogy Dorasba juthasson.

Szüksége is volt erre az eltökéltségre, miután a vasútállomáson kiderült, egyetlen járat sem indul a különös faluba. Noha egy pillanatra engedett az elkeseredésnek, továbbra sem tett le elszánt tervéről, hogy még aznap eljut a megadott címre. Végül egy taxiállomáson kötött ki, ahol az egyik tagbaszakadt sofőr ismert egy fiatalembert, aki már szállított Dorasba utast. Sajnos a szóban forgó férfiú ‒ mint megannyi kutakodás után kiderült ‒, már nem dolgozott az állomáson, ugyanis épp aznap mondott fel. Szerencsére az ottani titkárság hebrencs ügyintézője, bizonyos Miss Clotilde, miután elhebegte–habogta a felmondással kapcsolatos felháborodását, pár egyetértő bólogatást követően a címet is készséggel elkotyogta.

– Neil Morrison! Az a gazember! ‒ csapott húsos öklével az íróasztalra a jókora titkárnő. A számítógép előtt tornyosuló papírkupacok egy pillanatra a levegőbe emelkedtek.

– Minden szó nélkül itt hagyott csapot–papot! Kinek hiszi magát? Csak egyszer kapjam a kezem közé!

Miss Clotilde aztán nem olyannak tűnt, aki ismeri a tréfát. A fortyogó teremtés robosztus karjait elnézve úgy vélte, az utazással még jót is tesz a taxisofőrnek. Feliának több se kellett, szélsebesen megindult az újabb, zsebében lapuló cím felé.

***

Neil Morrison.
Ez állt az ütött kopott, rozsdás postaládán, mely egy külvárosi ipartelep szélén álló, szürke házhoz tartozott. Felia sietősen felszaladt a korhadt tornácra, majd határozott mozdulattal bekopogott a poros ablakon. Nem engedhetett meg magának még több kitérőt.

A közeli templom tornya delet zengett.
Felia hiába ácsorgott már egy órája a bejárat előtt, odabent egy lélek sem mozdult. Várakozás közben a távoli kémények füstgomolyait szemlélte, melyek úgy foszlottak szét a levegőben, mint utazásának aprólékosan kigondolt részletei. Lehorgasztott fejjel sétált a gyalogúton és lustákat pislogott a szabálytalan járdakövekre.

Ekkor azonban egy fiatal fiú ment el az utcán, ballon kabátjával karja szélét súrolta. Felia hátrafordult, ahogy a vörös, hosszú hajú alak elsuhant mellette. Valami különös, belső hang azt súgta, ismeri őt, ha mást nem is, a nevét biztosan.

– Neil?! ‒ kiáltott utána, majd futásnak eredt.
A fiú megilletődve fordult hátra kezében egy banánnal, melynek beharapott darabja
kidudorodott pattanásos arcán.

– Maga Neil? Neil Morrison? A taxis?

– Attól függ ki kérdezi. Levenné rólam a kezét? Szabadnapom van, tudja? ‒ azzal nem törődőm mód visszafordult útjának korábbi irányába, rá sem hederítve a nyomában loholó Feliára.

– Szükségem volna magára! El kell vinnie engem Doras falvába, kérem! Még ma oda kell jutnom!
– Már nem vagyok taxis, sajnálom! Biztosan más is készséggel elviszi oda! ‒ csámcsogta a fiú bosszúsan.
– Eddig én is ezt hittem, de az állomáson valamiért senki sem tudja, hová kell menni.
– Na látja.. maga se akarjon oda menni! Ez egy jel! ‒ kiáltotta az ég felé nézve teli szájjal Neil.
– Kérem, segítsen! A férjem levelében… ő már… ő már nem tud engem elvinni oda. Kérem! Rendesen megfizetem!

***

Fél óra múlva Neil rozoga autójában ültek, egyre csak távolodva Edinburgh halovány fényeitől. Felia háromszor szándékozott hazafordulni a göröngyös földútról, és a falu határához érve pontosan ennyiszer adott hálát magának, hogy végül mégsem tette.

Neil ennél jóval gyakorlatiasabb volt. Még azt is felajánlotta, hogyha már úgy is szabadnapja van, megvárja Feliát, amennyiben időben visszaérkezik a vendéglátásból.

Legalábbis mindketten erre számítottak.
Doras nagyon különös kis falunak tűnt a maga alig húsz kunyhójával és elhagyatott, bukdácsolós ösvényeivel. Olyan volt, mintha valaki pár, egymáshoz közel épült hajlékot a saját kénye kedvére kinevezett volna falunak, mellőzve minden ilyenkor használatos kritériumot.

Egy dombra felkanyarodó kavicsos út lábánál parkoltak le. Csak egy földbe szúrt, kopott fatábla jelezte a pontos helyet. Felia némiképp fellélegezhetett és örömmel nyugtázhatta, hogy a cím tökéletesen egyezik a levélben leírtakkal.

Kikecmergett a szűkös járgányból, hogy kinyújtóztassa tagjait és nagyokat
szívjon a friss levegőből. Érezte a tenger illatát, mely hanga és friss fű aromájával keveredett a hűvös levegőben. A zöld táj pihentető volt a magasba törő tornyok és a koszos, emeletes épületek komorsága után.

Az égre tekintve azonban baljós előérzet szökött Felia csontjaiba. A messzi távolban sötét, habzó felhők kavarogtak egymással versenyezve az égbolt még tiszta foltjaiért.

Vihar készült.

– Mondja csak, Neil ‒ fordult Felia csípőre tett kézzel a fiú felé. ‒ Miért nem hajlandó idejönni magán kívül senki más? ‒ nézett végig felvont szemöldökkel daliásnak épp nem mondható kísérőjén.
– Nem vagyok tősgyökeres skót ‒ csámcsogta a fiú szórakozottan. ‒ Illetve a szüleim azok, de nem ezen a földön nevelkedtem.
Neil gyorsan, szinte érthetetlenül beszélt a szájában forgatott rágócafat miatt, melyet most egy határozott lendülettel kiköpött, elismerő pontossággal beletalálva egy fűcsomóba.

– Nézzen csak arra, arra a völgy felé! Látja ott azokat a tornyokat? Na, a skótok nem jönnek a környékére. Legalábbis nem túl gyakran.
– A tornyok miatt?
Felia valamelyest tisztában volt a Skóciában élő emberek hiedelmeivel. Itt minden kő, fa vagy sötét völgy különleges erővel bíró mágikus helyszín volt.

– Ezek nem egyszerű tornyok! A Glamis kastély tornyai. Hát sosem hallott még a vérfagyasztó legendákról? Messze földön híresek itt a vidéken! Hiszen még egy magamfajta jöttment is ismer közülük néhányat.
– Véletlenül sem hallottam még. Egyet sem. ‒ biggyesztette ajkait, miközben válla felett újra a kastélyt rejtő völgyre sandított. A növények levelei fokozatosan sötétültek az épületet rejtő mélyedés felé, ahol már csak a vár hullámzó zászlaját érte a napfény.

Felia emlékeztette magát, hogy nem vesztegetheti az idejét holmi legendákra. Felkerekedett, és a tábla jelzését követve nekiindult a dombnak, melynek tetején a 14‒es számú ház állott. Mielőtt azonban felért volna, még hallotta Neil óva intő szavait egy esetleges szellem felbukkanásakor alkalmazandó praktikáról.

A dombtetőn azonban minden hang elhalkult.

A völgy és maga a táj is ámulatba ejtő látványt nyújtott. Egyszerre tűnt kietlennek és rendkívül otthonosnak. Volt valami rejtélyes az éggel messze összetalálkozó fennsíkban. Különös erő bújt meg a fák összeérő lombjai között, és a rideg csipkecsúcsok réseiben.

Mire Felia feleszmélt a kábulatból, hirtelen nyugtalanság fogta el a mögötte feltornyosult ködfátyolt illetően, amiről egész biztosan úgy vélte, korábban még látni engedte Neilt és autóját. Lassan közelebb ment az épülethez, melytől, ‒ ahogy csökkent a távolság ‒ az az érzés fogta el, hogy nem először jár itt.
– Belzebubra! ‒ bámult döbbenten a barátságtalan homlokzatra, melynek üresen tátongó ablakai mintha egy bosszús arcot formáztak volna.
Az építmény kísértetiesen hasonlított az álmában szereplőre, és kétségkívül ugyanazt a hátborzongató látványt nyújtotta, mint képzeletében.

A Priomh Street 14–es számú kúriája nyikorgó emeleteivel és itt-ott hiányos, korhadt gerendáival méltán vette fel a versenyt a völgyben most olyan elegánsnak tűnő Glamis kastéllyal. Habár Neil azt mondta, a kastélyban lakik e vidéken a legtöbb szellem, Felia megesküdött volna rá, hogy ide járnak át lazítani.

– Ennyi volt mára az esztelenségből, ideje hazamennem!

***

Ha tetszett a részlet, oszd meg valakivel, akiről úgy véled, szeretné a történetet vagy kövess az újabb tartalmakért facebookon és instagramon. 🙂

Az oldalon további háttérinformációkat is találsz a blogregényről, a tartományokról és varázslényekről, a karakterekről, és egy kis koboldtörténelemről térképekkel illusztrálva.

***