9. fejezet: A búcsú ideje

A visszaúton Felia – akit újdonsült barátai kivezettek az erdő labirintusából – betért az egyik házhoz, ahol zöldségeket, halat és egyéb árucikkeket kínáltak. Gondolta, itt az ideje, hogy a falszellemek szervírozta ételen és bogyókon kívül valami mást is magához vegyen.

A bolt tulajdonosa egy kedves, fiatal hölgy volt, akit Ophelia Fletchernek hívtak. Színes, hímzett terítőkkel díszítette a helyiség polcait és távozásakor Feliát is megajándékozta egy saját kézzel varrott párnahuzattal.

Mivelhogy időközben kiderült, születése óta Dorasban lakik, így Felia vette a bátorságot, hogy megkérdezze, nem látott-e a Priomh Street-i ház körül valamikor egy bizonyos férfit. Bár pontos leírást adott férje külsejét illetően, sajnos Ophelia nem tudott segítséggel szolgálni, csak nyugtalanító szóbeszéddel.

–Ha itt járt volna, nem is megy haza többé! Tudja, a koboldokról szóló legendák gyakorta babonázzák meg az ideutazókat. Rengeteg eltűnést jegyeztek már fel. Minden nyom nélkül, egyszer csak, huss… felszívódtak és soha nem is kerültek elő! Maga szerint miért van az, hogy alig vannak lakók errefelé? Akik hallottak a történésekről nem merészkednek ide ‒ suttogta hevesen Felia fülébe, gondosan ügyelve rá, nehogy meghallja valaki.

Felia eltökéltsége alábbhagyott a hallottak után és fejébe befészkelte magát egy kétkedő gondolat. Remélte, nem ő lesz a következő hasonló sorsú utazó, aki soha többé nem tér majd vissza. A Priomh Street ösvényére fordulva minden erejével azon munkálkodott, hogy elkergesse hitetlenkedő képzelgéseit. Abban bizakodott, hogy ezt nem csupán azért teszi, mert már túl messzire ment ahhoz, hogy visszaforduljon.

***

– Fantasztikus! Fantasztikus! De álljunk meg egy szóra! Ki játszott a hárfán, ha senki más nem tartózkodott a lombházban?

– Ebbe ez idáig bele sem gondoltam, Morris. Lefoglalt a tizenkét világító macska – nevetett zavartan.

Felia már a 14-es számú kúria lidérceinek ecsetelte kalandos történetét, míg enni adott frissen szerzett négylábúinak.

Miután mindenki megvacsorázott és elhalkultak a jóllakott egérfogók is, elérkezettnek látta a pillanatot, hogy kifaggassa tudálékos falszellemeit.

– Láttátok már korábban ezt a szimbólumot?

Azzal felemelte az időközben összeragasztott levelet és Morris kőporos orra alá dugta.

– Még soha, kedvesem! De engem valahogy nem szimbólumra emlékeztet ‒ vizslatta apróra szűkített szemével a rajzot, miközben dundi ujjaival az állán dobolt.

Ekkor Nestor libbent át a falon.

– Mert ez nem is az! Ez egy címer, méghozzá olyan nemesi családé, akik M. betűvel kezdődő vezetéknevet viselnek. A nagy múlttal rendelkező koboldcsaládok mind saját állatjelképpel rendelkeznek.

– Egy kobold családé? – csodálkozott Felia. – Minden jel arra mutat, hogy a levelet író és a nyakláncot adó személy egy és ugyanaz.  Ő tudhatja, mi történt Claryssáékkal. Segíthet nekem!

– Claryssáék átmentek a koboldok világába. Mi sem egyszerűbb! ‒ zengték a falszellemek egymás szavába vágva.

– De nektek egy csöppet sem bizarr, hogy szó sem esik például George-ról? Vagy arról, hogy ez a medál miért van itt nálunk, ha akinek szánták, már rég odaát él?  És ha Claryssának nem voltak itt barátai, ki lehet ez az idegen, aki nemcsak, hogy segített neki átjutni, de még védelmezte is a koboldgyermeket? Ha nem a barátja volt, akkor küldte őt valaki. Feladatot teljesített, tehát célja volt Claryssával.

– Talán egy harmadik fickó! Claryssa aztán tudott élni! ‒ kacagott Morris kajánul.

Felia úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

– Valaki olyan segített Claryssának, aki jártas volt a nurd-völgyi dolgokban.

Felia gondosan tanulmányozta a lombviskóból eltulajdonított kötetet, melyben számtalan kristályról szó esett, köztük a skalazitról vagy másnéven sárkánykőről is.

– És abban is biztos vagyok, hogy ez a könyv is az övé volt. Itt rengeteg ásvány van, amikről még csak nem is hallottam korábban. Például a Fátyolkvarc, a Skalazit vagy a Gardachit, ami szintén egy nagyon erős védelmező kő, és itt az áll, hogy ha belsőleg használják, halálos.

– Tehát csak másoktól véd meg, önmagadtól nem ‒ vágta rá Morris, aki még mindig a nevetéstől fuldoklott.

Felia csodálkozva emelte fel szemöldökét.

– Te ma bolondgombát ettél?

– Talán penészes az egyik sarok… ‒ töprengett Nestor, majd legyintett és távozni készült.

– Várj még egy kicsit! ‒ marasztalta Felia. ‒ Nem lennék nyugodt, ha úgy mennék el, hogy nem tájékoztattam a családomat. El tudod ezt vinni a borítékra írt címre?

Azzal egy levelet nyújtott Nestor felé.

– Képtelen lennék telefonon elmondani nekik mindent és attól tartok a hangom sem volna túl meggyőző…

– Ha ott rendesen fűtenek, talán még maradok is ‒ kacsintott Nestor, majd repedésajkai komoly vonallá húzódtak. ‒ Biztosan el akar menni? Odaát senkit sem ismer, és a világ egyáltalán nem olyan, mint ahogy itt a könyvekben áll. A dédapám Nurd-völgyben volt falszellem. Higgye el, tudom, mit beszélek!

– Már hamarabb meg kellett volna tennem! Érzem, hogy ott találom meg a válaszokat a kérdéseimre. Ha Cedric megszületik, nem tartanám helyesnek, hogy magára hagyom. Most kell mennem. Ismerem a természetem. Nem nyugodnék, amíg utána nem járok, mit akart üzenni nekem Bertrand. Képtelen lennék a jelenben élni, holott hamarosan itt lesz rám a legnagyobb szükség – hadarta fejét csóválva. – Hiszen most sem vagyok itt… folyton Bertrandon jár az eszem, pedig Cedriken kellene… az volna a helyénvaló. És én mit csinálok? Eljövök egy idegen faluba, egy idegen házhoz, futkosok az erdőben és mindenféle koboldokról szóló mendemondák után nyomozok…– Felia nagyot sóhajtott, majd határozottan kihúzta magát. – Muszáj megtudnom, mi az igazság.

Nestor lesütötte szemét és kelletlenül elvette a Felia kezében tartott borítékot.

– Megteszem, amire kér, de figyelmeztetem! Ha nem lesz óvatos, az a jövő soha nem fog eljönni, amit most menteni próbál.

– Az lehet… de másmilyen sem, amiben nyugodt szívvel tudnám felnevelni a fiamat.

– Maga veszélyesen önfejű!

Nestor szúrós tekintetét a rendezkedő Felia eltökélt arcára emelte, aki igyekezett felmérni, mire lesz szüksége az út során.

– Egy dolgot azért engedjen meg! ‒ szólt közbe a már lecsillapodott Morris. ‒ Ha bármikor úgy érzi, segítségre van szüksége, csak használja ezt!

Azzal egy fóliába csomagolt táblát adott át a csodálkozó Feliának.

– Csokoládé? ‒ mosolyodott el, mikor kezébe fogta. ‒ Köszönöm, ez biztosan jól fog jönni, ha már elfogy az ennivalóm.

Morris rosszallóan ingatta fejét.

– Nem, nem! Ez nem az öné! Ezzel csalogatja majd magához azokat a segítőket, akikre szorult helyzetben támaszkodhat.

– Reméljük, nem lesz rá szükség! ‒ tette hozzá Nestor, majd komoran biccentett, befordult a falba és eltűnt.

– Minden jót, kedvesem! Azért még aludjon egyet a nagy utazás előtt! Ön volt a legbájosabb vendégünk az elmúlt harminc évben – suhant be a képbe hirtelen Morris.

– Mert volt rajtam kívül más is?

– Hát… most, hogy mondja… nem igazán ‒ grimaszolt a szórakozott szellem.

– Ugye gondoskodtok majd róluk?

Felia most a hófehér Januárhoz hajolt és selymes bundájába túrt. ‒ Ha ők nincsenek, most lehet, hogy már Edinburghba tartanék.

– Akkor talán mégsem adunk nekik enni ‒ morcoskodott Morris.

– Ugyan, ne csináld! Meg tudom védeni magam és itt van a skalazit is ‒ tette kezét a mellkasára Felia, oda, ahol a medál lapult. – Minden rendben lesz! Ha visszajövök, ígérem mindig jó meleg lesz idebenn ‒ nyugtatta elkenődött barátját, kire időközben rátört a vigasztalhatatlan zokogás.

– De ha eláztatod a falakat, akkor sajnos le kell néhányat bontani.

Erre Morris csak még keservesebben rázendített. Felia karba font kézzel várt, de a sírás csak nem akart csillapodni.

– Megyek, lepihenek! Holnap korán kell indulnom. Kívánj szerencsét!

– Visszavárjuk! ‒ azzal Morris egy darab fehér falvédőt rántott elő, majd belefújta duzzadt orrát.

 

­­­***

 

Másnap, miután minden szükséges dolgot begyűjtött Claryssáék lakrészéből – ruhát, kést és pár elfeketedett koboldpénzt, melyekre Adortmur arcképét nyomták ‒ Felia bejárta a ház többi emeletét is. Minél több időt töltött odafenn, annál inkább maradni vágyott. Elképzelte, hogyha visszatér, újjáéleszti majd a télikertet és a fészert is átalakítja az állatoknak. Az otthonos környezettől megrohanták a szívfacsaró emlékek.

– Jó lenne, ha itt lennél! – sóhajtott. – Hamarabb is megmutathattad volna ezt a helyet, akkor nem kellett volna a városban élnünk. Ki nem állhattad az autók füstjét és a kormos kéményeket… Vajon mit találok odaát? Mi az, amit el akartál mondani? Tudtál a koboldvilágról egyáltalán vagy csak Claryssát ismerted?

Felia lehorgasztotta fejét, miután egyik súlyos fabútor sem válaszolt vissza. Ekkor megjelent a lába mellett a szürke kis November, nyolcasokban kerülgetve Felia cipőjét. Olyan biztató tekintettel bámult föl rá, mintha érezné, a kelleténél nehezebben megy ez az útnak indulás.

– Elkísérsz? Azt hiszem, még sosem csináltam ilyet… – kérlelte mosolyogva.

Együtt ballagtak fel a padlásra, hátrahagyva a némaságba burkolózó szobákat, melyek egy percig megteltek az elképzelt jövő nyüzsgő képeivel.

– Ide már ne gyere be, November! Nem szeretném, ha véletlenül te is átkerülnél. Ki fog rendet tartani itt, amíg én távol leszek? Legyél jó kiscica és vigyázz a többiekre!

A szürke cicus nyakát nyújtogatva dörgölőzött Felia nadrágjához, hosszú farkával körbecirógatva őt.

– Ideje mennem!

Még utoljára lepillantott a házra a lépcsősoron keresztül, majd egy határozott mozdulattal megragadta a rézkilincset, és eltűnt a bezáródó ajtó mögött.

Ha tetszett a részlet, oszd meg valakivel, akiről úgy véled, szeretné a történetet vagy kövess az újabb tartalmakért facebookon és instagramon🙂

Az oldalon további háttérinformációkat is találsz a blogregényről, a tartományokról és varázslényekről, a karakterekről, és egy kis koboldtörténelemről térképekkel illusztrálva.