8. fejezet: Augusztus, November és a többiek

Felia képtelen volt elaludni a viharban.

Közelebb kucorodott a kandallóhoz, hogy elővigyázatosságból jobban belássa a szobát. Ekkor megakadt a tekintete az anyagba burkolt, széken hagyott köteten. Négykézláb elmászott érte, majd ölébe vette a súlyos olvasmányt és kinyitotta.

Címet nem talált rajta, de végigsöpörve a lapokon több hasáb is az élővilágról és különböző növényekről szólt.

‒ Bármilyen könyvet is találj Skóciában, tízből kilenc tuti biztos, hogy növényhatározó! – mormogta az orra alatt.

A könyv vége felé lassan kiderült, a kötet mégsem olyan szokványos, mint azt elsőre gondolta. A girbegurba szimbólumok, a kövek és a kristályok, valamint az állatok testrészeiről szóló rajzok átvették a közönséges kis szirmok helyét. Végül Felia rátalált az első bekezdésre, mely magyarázatul szolgált a könyv ritka tartalmára.

Egyszer réges-régen, az ókor időiben, mikor még a tudás és a természet értéke fölülmúlta a rang értékét, őrzők védelmezték a világ erejét. Ők voltak a bárdok, a filik és a druidák. Varázserejük hatalma a gyógyításra és az időjárás szabályozására is kiterjedt. Némelyek akár időutazásra és levitációra is képesek voltak. A természet lovagjai voltak ők, akik az őselemekből nyerték erejüket.

Úgy tartották, ha az elemek egyensúlya felbomlik, katasztrófák és betegségek sújthatnak le az emberiségre. A druidák feladata az egyensúly oltalma, a hely szellemeinek kiengesztelése volt. Hitték, hogy a rend fenntartásához előbb minden rendszernek önmagában kell törekednie az egyensúlyra.

A következő bekezdés már az őselemek mágiáját taglalta, a hozzájuk kapcsolódó ereklyéken túl, egészen a druida szentély építéséig.

Az őselemek tisztelete a mágia elengedhetetlen része. Az elemekhez egy-egy titokzatos és nagyhatalmú ereklye tartozik. A föld elemé a végzet köve, a víz elemé az újjászületés üstje, melyből soha nem fogy ki az étel. A levegőé a fény kardja. Két élével az értelem és az ügyesség jelképe, mely gyógyíthatatlan sebet ejt áldozatain. A negyedik elem a tűz, melyet a győzelem dárdája szimbolizál.

Ám az elemi erők megidézéséhez nem elég birtokolnunk ezen eszközöket. Önmagunkban kell felébreszteni a föld, a víz, a levegő és a tűz energiáit, hogy áthassanak minket tulajdonságaik. A béke megtalálásához nincs szükség varázsgombák segítségére, elég egy nyugodt rét, egy félreeső, csendes szoba.

Felia a szimbólumok fejezet előtt talált egy részletes rajzot, mely egy háromkarú spirált ábrázolt, közepén kerek mécses égett. A spirál egyik karján egy kupac kavics púposodott, a másikon egy vízzel teli kis edény állt, a harmadik karra pedig díszes támlájú széket firkantottak.

Felia fejét forgatva töprengett.

Nem telt bele sok idő, hogy tekintete lefékezzen a kandallópárkányon elszórt kavicsokon. Aztán a rozoga széken át, az ablakban pihenő vizes kancsóra és a fatálkára tévedt, majd újra vissza az olvasmány lapjaira.

A triskele, pontosabban a háromkarú spirál a druida szentély fő alkotóeleme ‒ részletezte a rajz alatti dőltbetűs szöveg.

A szentély központi helyét a lobogó gyertya birtokolja, mely a szertartási tűz jelképéül szolgál. Ez forgatja a spirált a központja körül. Körülötte a három alapelem és az őket megtestesítő tárgyak találhatók. A földhöz a kavicsokat és a köveket, a vízhez a tálba töltött folyadékot, a levegő eleméhez a közösségi helyszínek kellékeit rendelhetjük.

A szertartások által segítséget kérhetünk az őselemektől, ha utunk során támogatásra volna szükségünk. A szentélyek mindazonáltal varázsvédelem alatt állnak. Legyünk körültekintők és csak akkor folyamodjunk erejükhöz, ha egyensúlyt akarunk velük létrehozni!

Felia a lehetőségeit latolgatta.

Bár a feljegyzésekben szereplő Hegarty valóságos személy volt, és rengeteg koboldokról szóló olvasmányt hagyott Claryssára, továbbra sem volt bizonyíték rá, hogy Claryssa végül Nurd-völgyben kötött ki. Ahogy arra sem, mi lett George sorsa.

Túl sok volt a bizonytalan részlet, és Felia egyedül volt a válaszok keresésével. Agytekervényei egyre csak nógatták és azt suttogták, próbálja meg! A napnál is világosabb volt, hogy a különös lombház tárgyai felkínálták magukat a szertartáshoz. Volt ott kavics, vizes tálka és egy szék is. Már csak mécsest kellett találnia, hogy meglegyen a spirált mozgató forrás.

Odakint lassan alább hagyott a vihar és ezt jó előjelnek tekintette. Felpattant és begyűjtötte a szertartáshoz szükséges kellékeket, noha nem kellett őket olyan nagyon keresgélni. Miután rövidebb, fiókokban töltött kutakodást követően rálelt egy mécsesre, minden a helyén volt a rituáléhoz.

Lehuppant a tárgyak mellé és lopva a könyvre sandítva átismételte az utasításokat. Nagy levegőt vett majd belekezdett. Először a kandalló melegéhez emelte a kanócot, aztán a párkányról vett kavicsokból szórt egy marékkal oda, ahová a szimbólum első tekervényét képzelte. Így tett a második és a harmadik karral is. Vizet töltött a tálkába, a széket pedig odahúzta a helyére. Készen volt, csakhogy nem a nehezével. Most jött a varázsige, mely így szólt:

Az állandóság tüze forgasson,

Akár a víz páráját mindkoron.

És mit elrejtettek a kövek,

Most hárfahúrok süvítsenek.

A huzat fülsértő hangok kíséretében rontott be az ablak üvegén keresztül. Felia lélegezni is csak kissé visszafojtva mert riadalmában, ahogy felhúzott vállaiba burkolózva várt. Résnyire nyitotta behunyt szemeit, hátha időközben lemaradt valamiről, de csak a szél oltotta el szentélyének lángját. Mikor ráébredt, hogy semmi sem történt, csüggedten maga mellé ejtette kezeit. Becsukta a könyvet és felállt a pokrócról, hogy újra meggyújtsa a gyertyát. De akkor a pincehelyiségből halk hárfaszó és irtózatos kaparás hangok szűrődtek fel.

A lépcsőfokokon valaki az emeletre tartott.

Felia hatalmasat nyelt.

A kitört ablakon át keresett menekülőutat, de a magasság miatt szinte reménytelen volt. Gyorsan eloltotta a kandalló tüzét, igyekezvén eltüntetni minden nyomot maga után. Kezében a készenlétbe helyezett székkel a szekrény mögé osont. A kaparások már az utolsó lépcsőfordulóban visszhangoztak, majd a következő pillanatban egy tompa dobbanással elhalkultak a hárfa zenéjével együtt.

Bármit is sikerült kiszabadítania, az már az emeleten volt.

Szuszogása távoli dobszóra hasonlított. A szekrénnyel szemközti falon vakító kék fény jelent meg és úgy tűnt, gazdája egyenesen Felia felé tart. Felia remegő ujjaival szorosan markolta a szék lábát és kilépni készült vele búvóhelyéről, hogy szembenézzen ellenségével. A következő pillanatban nagy levegőt vett, majd egy határozott mozdulattal lecsapott. Hamar kiderült, csak az üres padlóra suhintott, ugyanis támadója akkor már messze járt.

Pontosabban az ő nyaka köré csavarodva.

Összevissza forgolódott, kapálózott, rángatózott, de a fenevad nem tágított. Felia mindenfelé csak fénycsíkokat látott, így a szabadulás még nehezebb volt. A különös lény egyre mélyebben vájta bőrébe körmeit, mintha csak kapaszkodni akarna. Felia ekkor zihálva lefékezett, és egy percig némán, mozdulatlanul időzött.

A fényfolt most puhán, kecsesen huppant a deszkapadlón, majd nyalogatni kezdte mancsait.

– Ezt nem hiszem el…

Felia szívéhez kapott és a legcifrább szitkozódások közepette lerakta a széket, majd kimerülten rárogyott. A szerencsétlen, rémült macska fénye fokozatosan halványodott, miközben teste valóságos alakot öltött. Felia néhány percig pislogni sem mert, csak a korábban még világító macska alakját bámulta.

Kis idő elteltével összeszedte bátorságát, visszasétált a kandallóhoz és megpróbált újra begyújtani. Miután sikerült egy kósza lángot előcsalnia, és a korábban még fénylő macska is végre közönséges, hétköznapi állatnak tűnt, ismét a leterített takaróra huppant.

‒ Hát te meg honnan jöttél? Borzasztóan rám ijesztettél, tudod? ‒ cirógatta a bokájához simuló négylábút.

A tűz izzó fénye megvilágította a kandúr fekete foltjait, melyek, mintha gombok lettek volna szürke bundakabátján. A macska nyakörvéről egy aprócska ezüstfüggő lógott. A medálszerű szelence oldalán keskeny rés húzódott, a vonal mellett cikornyás betűkkel egy név állt: Augusztus.

‒ Augusztus?

A foltos cica pillanatok alatt felemelte tekintetét Felia hangjára, mintha ismerős betűk dallamát hallaná. A lépcsőfordulóban ekkor újabb kék fény villant. Kisvártatva az ajtófélfa mögött megjelent egy vörös színű, hosszú szőrű cirmos.

A jókora állat egyenesen Feliához szaladt és kíváncsiskodva felágaskodott.

‒ Hányan vagytok még? Csak nem tizenketten? ‒ horkantott Felia.

Hirtelen apró tappancsok dobbanása rázta meg a padlót, mire további macskavendégek érkeztek az emeletre. Volt köztük fehér, szürke, tarka és perzsa. A legszebbnek Április bizonyult, aki olyan ébenfekete színben pompázott, mint egyik társa sem.

Egy dologban azonban teljesen egyformák voltak. Egytől egyig, mindannyiuk nyakörvén ugyanaz az ezüst medál csüngött, csak más vésettel díszítve. A cicák ugrándozva játszottak, és hatalmas, fürkésző tekintetükkel hol Feliát, hol pedig a kandalló eleven lángjait vizslatták.

– Jössz vissza, te rosszaság! Mutasd csak magad!

Felia karjába kapta Novembert, majd egy ügyes kézmozdulattal kipattintotta csillogó nyakörvét. Az üreges medálból egy göngyölt papírfecni hullott alá. Kitekerte a cédulát és a fény felé fordította. A papírdarabka üres volt, három széle pedig recés, mintha kitépték volna valahonnan, a másik vége ellenben szabályosan egyenesedett. Felia következőként a hófehér Januárt vonta ölébe, mielőtt az idő előtt tovaszökdelt volna.

Nyakörvében ott lapult a bizonyíték.

A hajnalig tartó pár óra az állatok becserkészésével és a szelencék papírdarabkáinak egymáshoz illesztésével telt. Mire felkelt a Nap, Felia az egésszé összerakott írás fölött támaszkodott. Az előtte heverő papírdarabok a macskák által névként viselt hónapok sorrendjében követték egymást. A szöveg a Január nyakörvében lévő pergamencsücsökkel kezdődött, és a vörös December szelencéje rejtette, aláírt fecnivel ért véget. Az aláírást a szöveg alá firkálták, és mindössze két nagy, túldíszített M betűből állt.

Drága rokon!

A küldetés rám eső részét teljesítettem. Claryssáék biztonságban átkeltek. A gyermek a növekvő fény ünnepe előtt egy héttel jött a világra. Ösztönző ereje nagy tettekre sarkall majd minden varázslényt. Lelkének élénk tüze körül azonban lesznek, akik irigykedve foglalnak helyet, ezért a skalazit kövével ajándékoztam meg. Őrizni és védelmezni fogja. Kérlek, mihamarabb értesíts a megérkezettek hogylétéről!

Aggodalmak közt várom leveled,

M.M.

1967.

Feliával madarat lehetett volna fogatni, annak ellenére, hogy a levél még számos kérdést vetett fel. A megkergült cicusok a lába körül kanyarogtak, így az öröm hadjáratból még legalább három négylábú vehette ki részét, mely tartalmazott némi levegőben forgást és ráadás simogatást.

Felia a lelkendezésben majdnem megfeledkezett arról a cseppet sem elhanyagolandó képtelenségről, hogy a levél pár, kék fényből kilépő állat nyakában érkezett. Az írás azonban 1967-es keltezéssel íródott és megemlítette Claryssa Petersont, így minden oka megvolt a bizakodásra.

Claryssa az utolsó naplóbejegyzést követő évben is életben volt.

‒ A gyermek a növekvő fény ünnepe előtt egy héttel jött a világra ‒ folytatta az olvasást Felia. ‒Egy pillanat… gyermek?

Nem teljesen értette, kire utalhat a levél írója, végül egészében elhűlt, mikor világossá vált mekkorát is tévedett. Nyomban fellapozta a druidaszentélyről szóló kötet első felét, melyben megszámlálhatatlan mennyiségű gyógynövény leírás volt. Végül rálelt egy zöld karéjos ismerősre, melynek sárga, sátorszerű virágai voltak. 

Palástfű: A palástfű a rózsafélék családjába tartozik. Gyakorta előfordul hegyi réteken és mezőkön. Virágzata zöldessárga. A palástfű tea a női nem barátja. Hatóanyagai által számos gyermekáldás során jelentkező panasz enyhíthető.

‒ Belzebubra! Hát persze! ‒ vetette hátra fejét Felia. ‒ Claryssa nem beteg volt, hanem várandós! Méghozzá Hegartytól! Ezért akart palástfüvet keresni. Hallod ezt, Június?

A fehér cica ‒ kinek tarka foltjai egészében beterítették kobakját ‒ rá sem hederített Feliára. Sokkal jobban lekötötte az a kis színes bojt, mely az óriási kötet könyvjelzőjéből lógott ki.

– Claryssa és Hegarty a gyermek születését követően mentek át Nurd-völgybe – jelentette ki határozottan. – Hegarty minden bizonnyal vele tartott, a koboldgyermekkel nem maradhattak itt.

Egyedül arról a korábban még soha nem hallott skalazit nevű kőről nem talált semmit, melyet ez a bizonyos M.M. ajándékozott az újszülöttnek. De ki volt egyáltalán ez a titokzatos M.M.? Mikor már úgy érezte, hajszál választja el egy lényeges felvetéstől, Augusztus légiesen felpattant rá, és egy jól irányzott tüsszentéssel szétkergette az egymáshoz illesztett cetliket.

‒ Augusztus! Máshol téblábolj, kérlek!

Amint Felia a felfordult darabokhoz nyúlt, különös dologra lett figyelmes. Az összeillesztett kirakós végül egy, a levélpapír hátoldalára nyomtatott menyétet ábrázolt, mely ismerős monogramot fogott közre. Felia összeráncolt szemöldökkel bámult a címerre, majd gallérja alá nyúlva előhalászta a sárkányos nyakláncot, amit az állóóra óta magánál tartott. A medálon ugyanaz a hajlékony, rövidlábú állat feküdt, mint a levélpapíron. Felia immáron bizton állíthatta: ujjai között a gyermeknek szánt medaliont szorongatja.

Ha tetszett a részlet, oszd meg valakivel, akiről úgy véled, szeretné a történetet vagy kövess az újabb tartalmakért facebookon és instagramon🙂

Az oldalon további háttérinformációkat is találsz a blogregényről, a tartományokról és varázslényekről, a karakterekről, és egy kis koboldtörténelemről térképekkel illusztrálva.