6. fejezet: Volt nyom, nincs nyom

Felia már két napot töltött el a házban a volt lakók élete után kutatva. Úgy érezte, eljött az ideje, hogy egy kicsit magával is törődjön. Ahogy újra átlépett a bejárati ajtón, azonnal megrohanták kalandos ideérkezésének emlékei.

Aznap reggel különösen szép idő volt, így a komor, sötét fából épített otthont bevilágította az üvegház megszűrt fénye, és a levegőben ezüstös porpöttyök csillogtak. A második emeleti lépcsőfordulón túl Felia talált egy szobát, melyben egy kopott kád és egy mosdótál is állt. Csodával határos módon a csövek még működtek, bár percekig kellett várni a tiszta vízre.

A sebesen zuhanó cseppek alatt végképp hálát adott az ittlét nyugalmának.

Az ajtó mögötti faládában temérdek ruhaneműre bukkant. Drága holmik voltak, és rettentő kisméretűek. Felia épphogy belefért az egyik gyűrött nadrágba, melyről azt gyanította, valami véletlen folytán George szekrényéből keveredhetett a tárolóba.

Mikor már lefelé vette az irányt, hogy újra belemerüljön Claryssa írásaiba, eszébe ötlött egy gondolat. Az egyik bejegyzés szerint Hegarty, a titokzatos kobold a padlástérben rejtőző szoba állóóráján át érkezett.

Felia megpördült majd határozott léptekkel felsietett a legfelső emeletre.

Mikor belépett, különleges látvány fogadta.

A szoba levegőtlen volt és dohos, mintha soha nem nyitották volna ki az ablakokat. Felia torkát köszörülve szája elé kapta tenyerét és azonnal kitárta az ablak korhadt szárnyait.

A bejárattól jobbra egy fekete íróasztal állt, lábai mellett ősrégi írógép és sárga papírhalmok. A szemközti sarokban volt egy ágy, azon egy kockás pokróc alatt régi, rendezetlen kötetek hevertek. Felia leült az ócska takaró szélére, majd a sarkát felhajtva előhalászta az antik műveket. Volt köztük bőrkötéses, szőrmébe csomagolt és olyan is, melynek már kivehetetlen volt a címe.

Felia felnyitotta az egyik fakó olvasmányt, de a benne lapuló felkavaró képek láttán rögvest megbánta. Rémisztő szörnyeket ábrázoltak, melyeknek sikító fájdalom ült az arcán. A rémek leláncolva meneteltek egy szénné égett erdőben, körülöttük pedig páncélba öltözött emberek álltak fáklyákkal és fémesen csillogó fegyverekkel. Felia amint meglátta a szörnyűségeket, összecsukta a lapokat és rájuk hajtotta a pokrócot, mintha az képes lett volna elfedni az alatta megbúvó borzalmakat.

Mikor hirtelen a falra emelte riadt tekintetét, egy grandiózus arany ingával találta szemben magát. Az állóóra akkora volt, mint egy magasabb termetű férfi és vázát finoman faragott, pompás állatok díszítették.  Csipkézett rézmutatója már egy ideje nem ingott a számlap fölött, és Felia úgy vélte, nem véletlenül érezte itt a házban, hogy megállt az idő.

A legfigyelemfelkeltőbbnek azonban az a jókora szarvasbika bizonyult, mely az óra legtetején nyújtózkodott. Alatta domború faállatok, kacskaringós indák és apró virágok keresztezték egymást.

Felia tátott szájjal állt és ujjaival az óra barázdáiban kalandozott. A szarvas alakjáról váratlanul egy emlékkép jutott eszébe, mely nem is volt olyan régi és mely újra a pokróc alatti könyvek tornyai közé csalogatta. Ám most nem a rémisztő alakokat taglaló sorokban keresgélt, hanem egy mitikus állatokat felsorakoztató kötetben.

Miután a betűrendből kikereste a szarvast, egy ágakkal keretezett íráshoz ért, ahol részletes ismertető állt a nemes állatról.

A skót népek ősei különösen tisztelték a különböző állatfajokat. A klánok és családjaik még saját állatjelképpel is rendelkeztek, melyek generációkon keresztül fennmaradtak. Úgy tartották, a szarvasokat, ezeket a fenséges teremtményeket a tündérek teremtették, és képesek megmutatni a világok között húzódó utakat. Köztük is az elsőrangú szerep a fehér szarvasnak jutott, melyet mágikus lényként tartottak számon. A fehér szarvasbika a kelta asztrológia Nyír jegyének jelképe.

– Hát ezért van az óra tetején… talán tényleg átjáró és van rá esély, hogy Claryssáék… vagy csak becsavarodtam – csóválta fejét hitetlenkedve, amikor egy különös, nem oda illő tárgy csillant meg a fényben, mely az állat nyakában lógott.

A zölden világító medál smaragdköve kiragyogott megfakult keretéből. A medál egy sárkány alakját formálta, és hatalmas szemét drágakő helyettesítette.

Felia még sosem látott ehhez hasonló ékkövet.

Felállt, majd leemelte az ékszert a szarvas nyakából és a sajátjába akasztotta. A sárkány fején vékony fémszalagok futottak, teste a pántok hurkos csomójában végződött. Hátoldalába 1967‒et karcoltak, a cirádás esztendő leírása alatt pedig egy ismeretlen jelkép domborodott. Az ötágú csillag körül egy kisebb és egy nagyobb kör is húzódott. A körívszegély tetején furcsa, hosszúkás nyakú, aprólábú élőlény feküdt, elnyúló farkával és vékony testével kecsesen kulcsolta át a csillagot.

Felia összeráncolt szemöldökkel vizslatta a ritka vésetet. Azonban hiába töltötte kutatással az egész délutánt, sehol sem talált említést a jelről, sem pedig a zöldszemű sárkányról.

Lelombozva tért vissza eredeti tervéhez és Claryssa naplójához, azon belül is 1966. márciusának 28. napjához.

George hazatért az ásatásról.

Egy teljes hetet itthon lesz, de készültünk rá. Hét napra elegendő ételt hagytam a vadászlakban, és gondosan elrejtettem az elmúlt egy hónap házban hagyott nyomait. A padlásszobát, ugyan korábban sem látogattuk, a biztonság kedvéért bezártam, hogy az állóóra sértetlen maradjon. Bár Hegarty Nurd-völgyből való menekülése után nem kíván oda visszatérni, sosem tudhatjuk, mikor lesz szükségünk rá.

A könyveket és a jegyzeteket könnyű volt kimagyarázni. Mindig is érdekeltek a titokzatos lények és George csupán egy újabb hóbortomnak tudta be őket. Egy hétig most várnom kell. De ez most más. Változás jön… érzem.

Április 5.

Ma egy hét csend után újra írhatok. George jó ember, igazán. Hálás vagyok neki, amiért nem kell az utcán élnem. Tegnap délután újra elmentem a vadászlakba. Az erdő felé menet már éreztem az eső illatát, de itt, a szeszélyes Skóciában ez mindennapos. Hegartyval a lehetőségeit latolgattuk. Ismer egy professzort, aki Londonban él. Felmenői még azok a kivételes koboldok voltak, akik az emberekkel folytatott háborúk után itt maradtak a mi világunkban.

Elmondta, hogy napkeltekor indulna és segítséget kért az utazáshoz. “A vonatok kiszámíthatatlan jószágok” ‒ ezen nagyot nevettem. Mikor már indultam volna, a vihar kimondta a döntést helyettem. A vadászlak biztonságosnak bizonyult, ezért megvártuk a reggelt.

Május 2.

Három napja gyengélkedem. Nem csak Hegartyt, de az itthoni teendőket és az írást is hanyagoltam. A vadászlakban töltött éjjel után megbeszéltük, hogy amíg George újból el nem megy a birtokról, addig ő sem. Megígértem, amint ez megtörténik, kimegyek a vadászlakba és értesítem. De oly borzasztó fájdalmaim vannak, hogy néha képtelen vagyok elhagyni az ágyat. Talán palástfüvet kellene keresnem. Remélem, még időben leszek Hegarty indulásához. 

Nem mehet el nélkülem.

Felia a következő kép után nyúlt, hogy felemelje azt, ám ekkor egy pillanatra kihagyott a lélegzete. Meghökkenve látta, hogy a májusi hónapot követően elfogytak a naplóbejegyzések. Claryssa hallgatásba burkolózott, mintha valami történt volna, ami miatt már nem volt alkalma rá, hogy feljegyezze az eseményeket.

Felia zavarodottan forgatta a lapokat, de sehol sem lelt folytatásra.

Claryssa nem hagyott több nyomot.

‒ Kellene lennie még egy írásnak, vagy akár többnek is! Ez még korántsem a vége! Nem lehet az…  – bánkódott kezében a naplóval fel alá járkálva.

‒ Mi történt? ‒ úszott elő a pufók Morris aggódó tekintettel. ‒ Olyan fehér, mint a fal!

Felia durcásan huppant le a székre, majd kezébe temette arcát.

‒ Már úgy tűnt, hogy Claryssa döntést hoz. Az írásaiból valahogy úgy éreztem, hogy el akar menni Hegartyval, de legalább is meg akarja akadályozni, hogy a férfi elmenjen.

‒ Hegartyval? A kobolddal a napló bejegyzésekből, akit említett? ‒ csodálkozott Morris. ‒ Bámulatos, milyen ügyesen titkolta!

‒ Lehet, hogy ebbe betegedett bele… szívből remélem, hogy nem! Mikor láttátok Claryssát utoljára? ‒ fordult a falszellemekhez.

‒ Lássuk csak… Nestor jobb az évszámokban. Ha az emlékezetem nem csal, már bimbóztak a rózsák. Igen… május, talán május. Akkor tűntek el, de Claryssa egészséges volt.

Felia megkönnyebbülten felsóhajtott.

‒ Május eleji az utolsó bejegyzés! Ki kell kiderítenünk, mi történt a további írásaival, vagy inkább azt, hogy mi történt vele…

– Lehet, hogy nem itt kellene keresnie ‒ jelent meg a plafonon Nestor. ‒ Mivel Claryssa távozott, valószínűleg nem ezen a helyen fog nyomokat találni.

‒ Hát persze! ‒ azzal Felia felkapta kabátját és kivágódott a faajtón.

Sebesen szedte lábait a sűrű bokrok felé, egy pillanatra sem vesztette szem elől az előtte feltáruló, ismerős ösvényt. Alakját hamar elnyelte az erdő. Oly hirtelenséggel, akárcsak Claryssáét azon az utolsó, májusi éjjelen.

Ha tetszett a részlet, oszd meg valakivel, akiről úgy véled, szeretné a történetet vagy kövess az újabb tartalmakért facebookon és instagramon🙂

Az oldalon további háttérinformációkat is találsz a blogregényről, a tartományokról és varázslényekről, a karakterekről, és egy kis koboldtörténelemről térképekkel illusztrálva.