5. fejezet: Szirmok alatt a múlt

Másnap reggel Felia kellemetlen fejfájással ébredt, és korgó gyomra gyorsan meg is válaszolta ennek okát. Ahogy lehúzta arcáról a rátapadt napló lapjait, kis híján kitépett egy préselt hangaágat rögzítő fotót. Mikor letekintett a szamárfüles, ragasztott képre elfogta a bűntudat, röstelkedve próbálta meg visszatapasztani azt egy kis nyál segítségével. Bár a kép széle elázott, alatta egy másik, tollal írt szöveg kezdett kirajzolódni.

– Bingó! ‒ kiáltott fel örvendezve, majd az asztalon heverő levélbontó kés után nyúlt és felemelte vele a ragasztott képet.

A naplót virágok préselt maradványai tarkították, melyeket úgy tűnt, Claryssa nem csak egyszerű kedvtelésből gyűjtött. Kiváló rejtekhelyet biztosítottak elzárt gondolatainak. Az első bejegyzést 1966. február 28-as keltezéssel írták.

Ma rettentő szokatlan dolog történt velem. A padláson egy férfit találtam, aki azt állítja magáról, hogy kobold. A fülei hosszúak és hegyesek, a haja ébenfekete és furcsa, leveles gúnyában érkezett az állóórán keresztül. Azt mondta, hogy Hegartynak hívják, és bár halálra kellett volna rémülnöm, semmilyen félelmet nem éreztem. Sőt, mi több, folyton faggattam a kérdéseimmel. Elmesélte, hogy az óra egy átjáró, ami Nurd‒völgybe, a koboldok világába vezet. Csak ámultam mennyi szépség van ott. A holmija között számos könyv lapult erről a fantasztikus helyről, melyekből kölcsönadott párat olvasásra. Mivel nem volt hová menjen, az erdőben lévő vadászlakba vittem és felajánlottam neki azt átmeneti menedékként. A házunkban nem maradhatott. George lassan hazatér egy nagyon ígéretes ásatásról. Minden ásatását így hívja… De ez egyszer az én itthoni kalandom is nagyon ígéretesnek tűnik.

A következő bejegyzés már egy héttel későbbi volt és egy préselt fekete áfonya levél alól került elő.

Március 7.

George bosszantóan komoly tud lenni. Csak a tények és a bizonyítékok érdeklik. Most, hogy van egy titkos vendégem, az én életemet is ezek határozzák meg. Jobban mondva az eltüntetésük. Most nyugtom lehet egy kis időre. George egy teljes hónapig távol marad egy munkája miatt. Egyszerűbb lesz minden.

Felia a bejegyzéseket olvasva kissé csalódottan nyugtázta, hogy a fényképeken szereplő házaspár korántsem olyan tökéletes, mint azt elsőre gondolta. Látható volt, hogy Claryssa gyermeki, kalandvágyó természete George jellemének hatására nem hogy csillapodott, még fel is erősödött. Különösen attól a pillanattól, ahogy férj átlépte Doras határát.

Március 8.

Az erdei vadászlak biztonságos távolságban van a házunktól. George-nak eszébe sem jutna elmenni oda. Ellenzi az efféle agresszív időtöltéseket. Hegarty másnak tűnik. Nagyon határozott és karizmatikus. Olyan személyiség, akinek adnak a szavára és aki, ha szükséges, könnyűszerrel elejt egy vaddisznót is. Bár azt mondta, hogy odaát egyszerű szerszámkészítő volt, aki ilyen habitussal ad elő történeteket, nem lehet közönséges kétkezi munkás. Tegnap levest vittem neki, cserébe mesélt nekem a koboldokról. Ami a legjobban meglepett, hogy ezek a varázslatos lények nem aprók, mint a falevelek. Nagyon is hatalmasak. Hegarty termete is tekintélyes, feltűnő. A sűrű erdő ellenére aggaszt, hogy nem sokáig maradhat itt észrevétlen. Tudom, hogy maradása csak átmeneti, de amíg csak lehet, szeretném, ha mesélne nekem Nurd-völgyről, arról a fenséges tájról és azokról a lenyűgöző teremtményekről.

Március 10.

Tegnap éjjel nagyon féltem egyedül a házban. Veszélyes tettre szántam el magam. Ha bárki meglátja a faluból, hogy egy idegen férfit engedek a férjem házába, nem sokáig birtokolhatom a védelmet, melyet a George-al való házasságom révén élvezek. Nem beszélve arról, mennyire meggyaláznám ezzel szeretett szüleim emlékét és a nekik tett ígéretemet. Ó bárcsak itt volnának! Akkor nem lennék ennyire egyedül ebben a hatalmas, sötét világban és valaki engem is megértene.

‒ Claryssa magányos volt itt.

Felia egész délelőtti olvasás után kezdte csak igazán átérezni azt a különös jelenséget, mely átitatódott a titkokat rejtő szoba kőfalain. Fáradtság és bánat ült mellkasára. A kíváncsiság, mely Claryssa élete iránt ébredt benne, mostanra végtelen szomorúsággá nőtte ki magát.

‒ Egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem a férjével ment át a koboldok világába. Hegartyval ment ‒ jelentette ki. – De vajon Hegartyt mi vette rá arra, hogy visszatérjen a völgybe?

‒ Hegarty… Hegarty… ismerősen cseng ez a név ‒ dörzsölte szakállát Nestor, aki időközben kisuhant a szekrény mögül, kőporos kezében jól megpakolt tányért szorongatva.

‒ A napló azt írja, szerszámkészítő volt Nurd-völgyben ‒ egészítette ki kimondott ismereteiket Felia.

‒ Törd azt a csökött agyad, Morris, ne csak lustálkodj itt! ‒ korholta Nestor szunyókáló öccsét, aki oly nagyokat horkolt, hogy a haját takaró, levált vakolatdarab hullámzott a levegőben.

‒ Ugyan, hagyj már! Egy koboldra biztosan emlékeznék!  ‒ vetette oda álmosan. ‒ Habár…. járt itt párszor egy férfi. Fura óriás szerzet volt. Cseppet sem olyan szép, mint ahogy a koboldokat leírják. A ruhája és a kinézete is szegényesnek tűnt… De csak egy, vagy két alkalommal látogathatta meg Claryssát, és akkor is rövid időre éjjel, mert különösebben nem emlékszem rá.

‒ Igen, igen, most, hogy mondod ‒ folytatta Nestor, majd kissé szégyellősen letett két főtt tojást és némi zöldséget Felia asztalára.

‒ Volt egy férfi, de többnyire a növényeket ragasztották, vagy könyveket olvastak, így nem figyeltünk fel rájuk különösebben.

‒ Tehát egy alátámasztott nyomunk már biztosan van! Hegarty valós személy és tényleg itt járt a házban, a könyvek pedig az övéi. Vajon az állóóra is itt van még? – töprengett Felia, miközben hálásan biccentett a finomnak látszó reggelire sandítva. ‒ Így már tudjuk, honnan került ide ennyi ismeret arról a titkos világról. Claryssa magától egy koboldtól jutott hozzájuk!  ‒ lelkendezett és maga sem hitte el, hogy éppen ő tesz ilyen kijelentéseket, de valami azt súgta, jó nyomon jár és elhatározta, hogy addig folytatja a napló olvasását, amíg rá nem lel a válaszokra.

Nem sokkal később az eső elállt és úgy tűnt, a Nap is kisütni látszik.

‒ Kimegyek áfonyát gyűjteni az erdőbe, láttam pár bokrot idefele jövet. – Ekkor akaratlanul is eszébe ötlött Neil és autója, mire összeszorult a gyomra.  ‒ Remélem délutánra visszaérek.

Már szökkent is az azóta újra megmutatkozó kilincshez, mire Nestor fénysebességgel az ajtót keretező félfához iszkolt.

‒ Egy jó tanács! Az erdőben nem csak az üres vadászlak van. Ehhez tartva magát térjen vissza még sötétedés előtt. A skót emberek nem a semmiért babonásak ennyire.

‒ Ugyan, Nestor! Tudok vigyázni magamra! ‒ kacsintott Felia, majd felkapott az asztalról egy poros kosarat és nekiindult a vad rengetegnek.

A házból kilépni olyan volt, mintha már nem is abban a világban lenne, mely elől korábban elmenekült. Ám hiába nyújtózkodott, a domb túloldalán nem látta sem Neilt, sem az autóját. Miközben csüggedten lefelé sétált, egy, az utcát jelző fatábla szegecsére tekert, rikító rágópapírra lett figyelmes. Mikor közelebb ért, a fémes papír belső oldalán felfedezte Neil macskakaparását:

Hölgyem!

Segítségért indultam, tartson ki!

Ui: ha holnapig nem térnék vissza, ne várjon rám.

‒ Remek! – mérgelődött Felia fejét csóválva. ‒ Még jó, hogy nem volt alkalmam kifizetni!

Erre csalódottan széttépte a gyűrött cafatot. Remélte, a házban legalább van vezetékes telefon, melyen lesz alkalma értesíteni Jeffreyéket, akik minden bizonnyal – Neillel ellentétben – aggódni fognak.

Már a fák felé tartva a férje által reá hagyott levélen morfondírozott. A szeme előtt lebegő cél némileg enyhített eluralkodó bűntudatán, mely lassan kíváncsiságba csapott át, amint újra a Claryssa által megemlített állóórára gondolt.

Az erdei séta, a nyugtató madárcsicsergés és a levelek halk susogása most különösen jót tett a paprikás hangulatban felkerekedett Feliának. Az utóbbi tíz évben számtalan vadregényes tájat bejártak Bertranddal, akit mindig is vonzottak a turisták által elkerült, keskeny csapások.

Felia, bár most sem a legegyszerűbb útvonalat választotta, gondosan ügyelt arra, hogy visszataláljon menedékéhez. Miután kellő mennyiséget szedett a cserjékről, elővette kabátjában lapuló útikönyvét.

‒ Claryssa bejegyzései szerint valahol errefelé lehet az a vadászlak ‒ tanakodott hangosan egy márciusi bejegyzés sorai fölött.

A skót erdő meglehetősen sűrű volt. Dimbes-dombos, nehezen bejárható gyalogutak futottak elágazásokba, melyeket folyton keresztezett egy nagyobbacska patak, vagy egy földből kiszakadt, vaskos törzsű gyertyán. Még az akadályokon való átjutást meg is lehetett valahogy oldani ahhoz a fennakadáshoz képest, melyet a fényt elnyelő lombkorona jelentett.

Feliának be kellett látnia, ha még sötétedés előtt akar visszajutni éjjeli szálláshelyéhez, a vadászlakot ma semmiképp sem fogja megtalálni. Ahogy a korhadt házhoz közelített, Claryssán töprengett, kinek nehéz sóhajai mintha még most is ott terjengtek volna a dohos levegőben.

Mire Felia beért az ajtó küszöbén, újra eleredt az eső. Annak ellenére, amiket megtudott a ház korábbi lakóiról, jóleső érzés volt begyújtani a kandallóba. Úgy tűnt, a falszellemek is visszavonultak, így kényelmesen elhelyezkedett a hintaszékben a kosár áfonyával és újra 1966‒ban lehetett.

Március 16.

Ma elvittem Hegartyt a Glamis kastélyhoz.

Lenyűgözte a vörösesbarna kövek kísérteties látványa. Elmeséltem neki egy-két történetet az ott lakó szellemekről, melyekről még George-tól hallottam. Hegartyt ámulatba ejtette a kastély hangulata. Szedtünk gyógynövényeket, hogy valami olyat is csináljunk, ami engem is örömmel tölt el.

Bár a Skóciához fűződő viszonyomat alapjaiban meghatározták a férjemmel itt töltött évek, akárhányszor Hegartyra nézek, úgy érzem, vele még ezt a kietlen, otthontalan tájat is meg tudnám szeretni.

Napról napra jobban vágyom Nurd‒völgybe…

 

Március 23.

Az elmúlt egy hetet hiába is akarnám, nem tudnám szavakba önteni. Egészen múlt éjjelig Hegartyval töltöttem a nappalokat. Segített csokorba gyűjteni a növényeket és kiszárítani őket. A maradék virágokból teát főztünk, de csak miután mindegyikből elraktunk egyet a présfüzeteimbe. Én a virágokról fecsegtem, ő pedig az otthonában fellelhető elképzelhetetlen élőlényekről. Boszorkányokról, tündérekről, sárkányokról, koboldokról és olyan soha nem hallott állatokról, mint például a bumszőrnyest.

De engem leginkább a növények érdekeltek. A sárkányfülű émelygyökér, a bóbisi kéregfű, a sistergő cifrunka és ezek felhasználása, gyógyhatásai. Sokat megtudtam a koboldok társadalmáról is. Rendkívül nemes és bámulatos teremtmények. Nagy becsben tartják a természetet. Abból merítenek erőt, és szellemeik is az élővilágban rejtőznek, a kövekben vagy a fák közt.

Megtudtam, hogy varázserejük is van, de csak egészen apró trükkökre tudják használni. Faábécét alkalmaznak, melyben minden egyes betű egy fának felel meg, hozzá tartozó jelképpel ellátva. Megdöbbentő volt számomra, hogy egykoron ezek a fenséges lények a mi világunkban éltek.

‒ A koboldok itt éltek köztünk? ‒ zökkent ki Felia, miután teljesen elmerült egy lapított gyapjúsas ága alá rejtett írásban.

‒ Így van! Volt idő, amikor az emberek és a koboldok békében éltek egymással, de az évszázadokig tartó háborúskodás miatt a koboldok lekényszerültek a föld alá. Apropó kérdések… Morrissal tudni szeretnénk…

‒ Na, álljunk csak meg egy szóra! Engem ne keverj bele! Te vagy itt az egyetlen, aki hitetlenkedik ‒ förmedt rá bátyjára a durcás Morris.

‒ Szabadna megkérdeznünk ‒ folytatta öccsének intézett szúrós tekintettel Nestor ‒ hogy milyen céllal indult el Doras falvába? Csak nem azért, hogy felkutassa a koboldok világát?

‒ Mint leendő kulcsőrző szívből remélem, hogy jó szándék vezérli, így hogy most már tud a létezésükről – tette hozzá Morris fontoskodva.

Felia lassan bezárta a naplót és finoman az asztalra helyezte. Ujjaival kabátja zsebében kezdett el kutakodni, mire az egyik vágott résből előhalászta a gyűrt kis fecnit és átnyújtotta Nestornak.

– Ezt nem értem. Hiszen ez a ház címe ‒ ráncolta repedés-szemöldökét a falszellem.

– Éppen ez az. Bár még ennyit sem szabadott volna megmutatnom ‒ tette hozzá Felia. ‒ Arra viszont nem kaptam utasítást, hogy mit kezdjek az itt találtakkal. Mióta megleltem a naplót, valami azt súgja, jó úton járok. A férjemnek köze volt ezekhez az emberekhez. Tudnom kell, mi az a titok, ami olyan súlyos volt, hogy nem mondhatta el addig, amíg élt. Azt hiszem, ezen a helyen van a válasz. Talán csak követnem kell Claryssa leírásait… nem tudom. De egy dolog biztos. Nem akarom, hogy a titkok elválasszanak a férjemtől. A lehető legközelebb szeretném őt tudni, különösen most. Ez a legtöbb, amit megtehetek.

Nestor lehorgasztott fejjel bólintott és ez egyszer, nem volt több hozzáfűznivalója.

***

Ha tetszett a részlet, oszd meg valakivel, akiről úgy véled, szeretné a történetet vagy kövess az újabb tartalmakért facebookon és instagramon🙂

Az oldalon további háttérinformációkat is találsz a blogregényről, a tartományokról és varázslényekről, a karakterekről, és egy kis koboldtörténelemről térképekkel illusztrálva.