20. fejezet: Őselemek tánca

Az este további részében Feliáék csatlakoztak az Ostara ünnepét ülő sokadalomhoz. Portékplacc terét ellepték az állati maszkokat öltött parádézók, akik lámpásaikkal az egyik tisztáson álló, óriási tölgyhöz igyekeztek.

‒ Druida szertartás lesz – jelentette ki Kilian. – Ilyenkor a rítus részeként levágják a fagyöngyöt, majd főzetet készítenek belőle. Nincs olyan méreg, amire ne lehetne ellenszerként használni.

‒ Akkor menjünk mi is!

Felia egészen felderült, hogy részese lehet Nurd-völgy különös hagyományainak.

‒ Kilian? Felia?

A különc alakok között egy barátságos arc barázdái jelentek meg a félhomályban.

‒ Hetedfél ezrelék! Mi járatban errefelé Eoghan? Úgy tudtam, nem rajongsz túlzottan a társasági eseményekért.

Ami a felismerést illeti, Felia korántsem volt már olyan magabiztos, mint kéregőr barátjuk őket illetően. Eoghan legutóbbi találkozásuk óta rendkívül jó színben volt. Korábban még szerteálló ágainak és pókhálós mohapárnáinak nyoma sem volt. Kéregpalástjára bársony köpenyt terített, bunkós botjára pedig virágokat akasztott, és úgy tűnt, fészek haját is igyekezett némi gyanta segítségével megzabolázni.

‒ Ahogy mondod, barátom! Fel nem foghatom, mi szórakoztató lehet ilyen sokféle szerzet között mászkálni, de mint tudod, ilyenkor mi is felszólalunk a tartományok éves konferenciáján. Van miről beszélni, annyi szent!

Vészjósló tekintetével idegesen zsebórájára pillantott.

– Most mennem kell, minden jót! Remélem, visszafelé elkerülöm a táncmulatságot!

Azzal hatalmas lépteivel el is tűnt a fák sűrűjében.

‒ Tartományok éves konferenciája?

Felia kérdőn bámult a fürge Eoghan után, és sólymot ábrázoló maszkját igazgatta.

Vajon használ egyáltalán valamit is ez a vacak?

‒ A fák ünnepekor összegyűlnek a vezetők, és meghívják a tartományok őrzőit is, akik ilyenkor számot adnak a látottakról. Eoghan viselkedéséből nem sok jóra következtetek.

A gondterhelt Kilian összeráncolta sötét szemöldökét, majd megrázta magát, és a tölgyes tisztásra terelte Feliát, ahol már javában zajlott a rituálé.

 

‒ Senkit sem látok! Mi történik?

Felia lábujjhegyre állva ácsingózott, hogy átkukucskálhasson a forgolódó fejek között.

Az érdeklődők szabályos alakban vették körbe az eseménynek helyet adó tisztást, mely azonban teljesen üresnek bizonyult. Felia nem értette, mire fel a váratlanul támadt zúgolódás, amikor az egyik óriási tölgyes lombjából hirtelen kiröppent egy apró, kék madár.

A levegőben csapkodva egyre lejjebb szállt, miközben alakja folyamatosan embervonásokat öltve a porfelhőben végül teljesen átformálódott. Fényes bőre ezüstszínű volt, zöld haja pedig a földig ért, szintén zöld színben vibráló, hosszan elterülő szakállával együtt. Szeme olyan kék volt, mint az óceán legtisztább része, és virágmintás köpenyén – mely akár egy különálló mező is lehetett volna ‒, tarka bogarak futkároztak.

‒ Erő a karban. Igazság a szívben. Becsület a beszédben – szólt emelkedetten, és megszorította a nyakában lógó sárga kulcsot, mire a tömeg egyként ismételte szavait. Még Kilian is alázatosan mormolt Felia mellett állva, és a tiszteletreméltó, öreg férfira szegezte tekintetét.

‒ Ő kicsoda? – motyogta Felia kíváncsian vizslatva a hirtelen megváltozott viselkedésű tömeget.

‒ Elsworth, az Ezüst rend legfőbb tagja, a szellemtanács vezető bírája. A legnagyobb tudású druida itt a völgyben. Ő az egyedüli – a királynőn kívül –, aki ágat kérhet egy fától.

Mire Kilian befejezte a mondatot, Elsworth elé egy bársonnyal bevont üveglapot fektettek, melyen egy faragványos, embermagasságú hárfa állt. Felia már Kilian hátát bökdöste volna, amikor az megelőzte és suttogni kezdett.

‒ Ez a világ első hárfája. A hangszert díszítő elemek, ha fentről lefelé olvassák őket, elmesélik a völgy teremtésének történetét.

Felia kikerekedett szemmel nézte a hárfára vésett motívumokat. Harcoló katonák, szépséges tündérek és egyszemű, egykarú óriások sokasága bontakozott ki a hangszer testéből. Húrjai vastagok voltak és szürkék, a váz pedig mintha csontból lett volna.

Elsworth lassan széttárta karjait a varázslatos hárfa fölött, átható kék tekintetével a tömegbe meredt, majd mély hangján beszélni kezdett.

‒ Minden, mit elregélek, még a világok hajnalán történt. Egy pár, az első nő és az első férfi élt a Földön. Boldogok voltak egymással. Kedvükre rendezgették naphosszat a hegyeket, tengereket, és folyókat. Lefektették a mezőket, meghúzták a völgyeket és tavakat alkottak. Történt egyszer, hogy az asszony – habár jó feleség volt, ám kissé pörlekedő ‒, összeveszett az urával. Tanakodtak, tanakodtak, de sehogyan sem tudták eldönteni, hová tegyék az egyik szép hegyet, amit az asszony a markában tartott. Mindketten mást akartak, mígnem az asszony mérgében földhöz vágta a hegyet, és elrohant. Várt az óriás még ideig, óráig. Élvezte a csendet és a nyugalmat, csakhogy egy idő után különös fájdalmat érzett a szívében. Felkerekedett hát, hogy felesége nyomába eredjen. Követte az asszony nyomait sok-sok évezreden keresztül, mígnem megtalálta. Egy messzi tenger partján aludt, és akkor sem ébredt fel, mikor férje melléje ért. Leült az óriás, várakozott, ám lassan ő is álomba szenderült. Mikor felébredt, az óriásasszony még mindig aludt. Elindult, hogy felderítse, mi is a hirtelen álmosság okozója. Miközben a parton bandukolt, egy hatalmas hal csontvázára bukkant, amire feszesen tapadtak az inak. A fuvallat ki és bejárt a feszes húrok között, és oly andalító muzsikaszót árasztott, hogy az óriás ismét elálmosodott. Felkapta a terebélyes hangszert, és visszasietett feleségéhez, hogy felébressze őt. Már megbékélve indultak haza. Azóta, ha az asszony pörlekedni kezdene, a férfi csak előveszi az első hárfát, játszani kezd rajta és a felesége mély, nyugodt álomba szenderül.

Elsworth a történet befejeztével leeresztette karjait, és a fehér csontból faragott hárfához lépett, majd megpengette egyik húrját. Az andalító dallam bevonta az ámuló tömeget, átszökött a levelek között, túl az óriási fák törzsein, fel a sötét, éjszakai égbolt csillagai felé. Mire a hang elhalkult, a druida mellett álló tölgy egyik ága felragyogott.

‒ A hárfaszóért cserébe a tölgy felajánlja az egyik ágat.

Kilian megjegyzése zökkentette ki Feliát a kábulatból.

Elsworth határozottan megmarkolta az aranysarlót, és egy barna ruhás, kosmaszkot viselő alak irányába intett vele. Elsworth mélyen meghajolt a tölgy előtt, a szarvakat viselő segítő pedig követte, majd vállával megtámasztotta a druidát, aki kezében a sarlóval felkapaszkodott a fára. Az egyik lehajló ágon csüngő fagyöngyöt vette célba, majd suhintott egyet, és az ág már lent is volt a barna ruhás kifeszített vászonkendőjében.

‒ Vas használata nélkül kell megszerezni a fagyöngyöt, és nem érintheti a földet. Tiszta növényből kell készíteni az ellenszert, hogy minden méregre gyógyír legyen.

‒ De miért éppen tölgy? Nem azt mondtad, hogy a Suttogó cédrus a völgy szent fája?  .

‒ Pontosan – bólintott elismerően. ‒ Ám a cédrusból mindössze egyetlenegy van, és csak jelentősebb csaták alkalmakor lehet ágat kérni tőle. Nurd-völgy viszont színültig van tölgyligetekkel. A Fagyöngyszállás, a druidák lakhelye is az egyik ilyen ligetben van. A varázslataikhoz a tölgy levele és a fagyöngy a legfőbb összetevő. A druidák nem is végeznek szertartásokat nélkülük. Úgy vélik, hogy ami csak ezeken a fákon nő, az az égből küldetett és annak a jele, hogy a fát maguk az istenek választották ki.

A lombok között dudaszó, csörgők és dobok ütemes, egybesimuló hangjai zendültek és Elsworth ‒ miután hálát adott a fának ajándékáért ‒, megindult a zene irányába, nyomában a tömeggel. Az utat a bokrok levelein tanyázó fénylő vándorok mutatták, melyeket követve Feliáék hamar eljutottak egy széles fatönkhöz. A megszámlálhatatlan évgyűrűvel rendelkező fából egy villámcsapásnak köszönhetően csak jókora tuskó maradt.

Úgy tűnt, készül valami, ugyanis a tönk mögött tömött oszlopokba rendeződő, izgatottan lármázó alakok toporogtak. Csakhogy ezek a különös alakok álarc helyett cifra jelmezeket, makkfejfedőket, sárkánypikkelyeket és kavicsgombos bőrmellényt viseltek.

Felia türelmetlenül pipiskedett a hatalmas koboldszerzetek között, de akármennyire nyújtózott, a félhomályban semmit sem látott. Mikor már eltökélte, hogy kifaggatja Kiliant, mi az ördög folyik itt, a fejük fölött lebegő lámpások kigyulladtak és kezdetét vette az ünnepség.

A tönkről, miután a karcsú, szőke bemondó felsétált rá, kiderült, hogy valójában egy hatalmas pódium, és a mögötte felsorakozók, maguk a fellépők.

‒ Kö-köszöntünk minden ke-kedves jelenlévőt Ostara ünnepén!

A felszólaló, vékony nő fehér nyúlmaszkot viselt, és a remegő kezei között szorongatott füzetbe mélyedt.

‒ Elérkeztünk az est egyik fé-fénypontjához, amikor is világunk tartományainak hagyományos tá-tá-táncai kerülnek bemutatásra.

Színtelen, akadozó beszédét már el is nyomta a közönségből feltörő üdvrivalgás. A hangulat teljesen a tetőfokára hágott. Az átszellemült druida szertartás után úgy tűnt, a furcsa, varázslatos lények itt végre szabadon ereszthették hangjukat.

‒ Az e-első fellépőcsapat…

Felia már szinte szánta a műsorvezetőt, kinek mondatait érthetetlenné tették a parádézók kurjantásai.

‒ … Elgardinia csodálatos tündérei!

Fülsiketítő ováció fogadta az első szárnyas kis lényt, aki megjelent a most még terebélyesebbnek tűnő fa közepén. Levélruhájába bele-bele kapott az esti szellő, még apró kezeivel egy bot szárával babrált. A bot egy-kettőre meghosszabbodott, és végül a makksisakot viselő tündér feje fölé emelkedett, végén egy lobogó, szögletes vászonnal.

A zászlóra festett, kör alakú motívum vonzotta a tekinteteket.

A fekete kör belsejét díszes levélhímzések tarkították, melyek egy szárnyakkal körbevett makkot kereteztek. Amint a közönség lecsillapodott, a repkedő bagázs többi tagja is a színpadra merészkedett. Lágy furulya csendült a színpad mögül, mire a tündérek áttetsző szárnyaikkal csapkodva, bonyolult alakzatot formálva a levegőbe emelkedtek.

Légies táncuk és finom mozdulataik megigézték azt, aki csak látta őket. Előadásuk végén szerteszét szórt tündérporral, és színes fényjátékkal búcsúztak.

A határozottabb hangnemet ütő házigazda most az Omorus-orom táncoslábú vendégeit köszöntötte, akik merőben más hangulatot varázsoltak a tisztásra.

A tönkre vörös füst szállt, így Felia csak halványan láthatta az orom zászlóvivőjét. Címerükön egy süveget viselő sziklás hegycsúcs állt, előtte keresztben csákányok hevertek. Felia olyannyira megszorította Kilian karját, hogy az felszisszent a várakozás feszült csendjében.

A színpadon szétszóródó árnyak sárkánypikkellyel borították egész testüket, szőrös kezeikben tüzes fáklyák izzottak. Megszólalt a csörgődob és a hegedű kettőse, mire a zömök alakok megkezdték a vad tűztáncot. Lángok csaptak ütemesen a magasba, és forróság áradt szét mindenfelé. Az omorusi teremtmények egymásnak dobálták perzselő fáklyáikat, majd könnyűszerrel torkuk mélyébe eresztették azokat.

‒ Hűha, ez ám a lélegzetelállító társaság! – szipogott a nyuszimaszkos hölgy a hátrahagyott hamufelhőben.

‒ Mivel Rundgal-rengeteg idén sem fogadta el meghívásunkat… ‒ erre tettetett csalódottságot zengett a méltatlankodó hallgatóság ‒… következzenek a Sionir-szoros bányáinak szorgos törpéi.

Félénk manószerzetek álldogáltak a fatönkön, és szégyellősen pislogtak egymásra, még a jelre vártak. Sajnos a tönk olyan magas volt, hogy kicsiny zászlóhordozójuk percekig lóbálta lábait a gyökerek fölött, mire az egyik hórihorgas kobold megszánta és leemelte.

Feliát a Sionir-szoros jelképe kápráztatta el leginkább. Egy vízimalom teteje kandikált ki két hegycsúcs között, melynek lapátjai gyöngyházszínű uszonyok voltak. A malom kapujától folyó csordogált, és szilaj zuhatagban végződött.

Hirtelen bőrdobok mennydörögtek, és a manók dobbantó léptei alatt csak úgy dübörgött az emelvény. Kalapácsok, vésők röppentek játszi könnyedséggel, miközben törzsi kiáltások szálltak az ég felé. A tönkpódiumon táncoló férfiak büszkén harsogták a különös nyelvezetű ősi melódiákat.

‒ Mikor jön már Nurd-völgy?

Felia, bár igyekezte túlharsogni a lármás népeket, Kilian csodálkozó szemének tükrében válasz helyett csak a bőrmellényes manók mozgó alakját látta.

Elhangzott az utolsó felvezető is, és Felia szíve fékezhetetlen dörömbölésbe kezdett.

A bámulattól kővé dermedt Kiliant hátrahagyva előre araszolt, hogy jobban lásson. Mire átverekedte magát az ujjongó sokaságon, a zászlóvivő már el is foglalta helyét. Haja ezüstszürke volt és rövid, ruhája páncélként simult robusztus testére. Arca éles vonásokat hordozott, szeme keskeny volt és fakókék, hegyes orra hetykén ült kipirult arca közepén.

A leggyönyörűbb koboldférfi volt, akit Felia eddig csak látott. Kesztyűs kezével elemelte magától a szél tépázta lobogót. Felia gyanította, hogy a vászonra festett fa maga a Suttogó cédrus. Levelei közül kanyargó aranyszálak tekeregtek az anyag sarkai felé. A fa, gyökerei helyett egy jókora kulcs zárat nyitó részében végződött.

A korábbi táncosoktól eltérően, a most színpadra szállingózók egymástól teljesen eltérő ruhákat viseltek.

‒ Ezt figyeld, ez jó lesz!

Kilian is követte Feliát az első sorba, onnan lengette hosszú karjait a tönkön állóknak. Azok egyszerű színeket viseltek, és jelmezük is inkább kivágott lepedőre hasonlított.

Az egyik félkörbe sorakoztak a pirosak és a barnák, szemben pedig a kék és a szürke gúnyát viselők. Feszült csend telepedett Portékplaccra, csak a fénylő vándorok halk zizegését lehetett hallani. A piros ruhásak mozdultak meg először. Úgy pattogtak, akár az izzó parázs. Őket követték a velük szemben álló kékek, akik hullámzó mozdulataikkal a szenvedélyes pirosok közé vágtattak. A barnák a földet csapkodták, és a rezzenéstelenül szobrozó szürkék felé léptek.

‒ Ez a négy őselem tánca! – kiáltott büszkén Kilian a dudaszóba.

Kisvártatva a szürkék is becsatlakoztak. Fesztelenül suhantak, pörögtek és szökkentek, olykor megzavarva a többi elem mozdulatát. A következő pillanatban a táncosok egyszerű ruhái átalakultak. A pirosok körül tűz gyulladt, mire a kékeket lebegő vízcseppek borították be. A barnák homokszemeket szórtak miközben forogtak, és a szürkék forgószele fel-felkapta őket a levegőbe. A természet varázslata elevenedett meg a tönk tetején, a közönség pedig tátott szájjal tisztelgett előtte.

A tánc végén az elemek lendületet vettek és egymásba rohantak, majd elillantak az ütközés felhőjében.

Elégedett taps, füttyögés és éljenzés rázta meg a völgyet.

Mindenki ugrándozott, kiáltozott és egymásba kapaszkodott örömében. Kétségkívül a nurd-völgyiek tánca volt az ünneplők kedvence, és Feliáé is.

‒ Belzebubra! Ők voltak a legjobbak!

Felia teljesen az előadás hatása alá került.

Még a búcsút követően is, amikor már az összes vendég elhagyta a tisztást, úgy bámulta a pódiumot, mintha az bármelyik percben újra megtelhetne.

‒ Mindre ezt mondtad! – szórakozott Kilian, miközben próbálta Feliát mozgásra bírni.

‒ Jól van, na! – felelte durcásan Felia majd engedett Kilian nógatásának.