19. fejezet: Portékplacci forgatag

‒ Eltűnt! A koboldok aranyára! Eltűnt!
Felia lustán pislogott puha takarója alatt, és mit sem sejtett a külvilág zűrzavarából, de elmaradását Kilian rögvest orvosolta.
‒ Belzebubra! – kiáltott fel Felia, miután Kilian erélyesen megragadta és pokrócostól talpra állította.
‒ Eltűnt, Felia!
Kilian szeme izzott a dühtől, miközben széttárt karjaival a táborhely köré mutatott.
Beltimurnak nyoma sem volt.
‒ Azt hittem, nem érdekel, mi lesz vele. Nem édes mindegy, hogy hova ment?

Bár Felia még zavarodottan hunyorgott, bűntudata már éberen pislákolt szívében.

‒ Tudod, Fitzgerald, minden, amit mondasz igaz is volna, csakhogy ahol most ez a hétpróbás gazember van, ott van az én medálom is!
Kilian egészen kikelt magából, és a korábban fényforrásként szolgáló üveget teljes erőből az egyik kőnek rúgta, mire az ezer darabra robbant.
‒ Nem mondhatod komolyan! – Felia azonnal kiolvasta Kilian tekintetéből a megvető haragot.
‒ Ugyan, csak nézz rá… – gúnyolódott Kilian Felia hangját utánozva. – Az én véleményem itt mit sem számít! Te azt hiszed, itt azt csinálhatsz, amit csak akarsz, és úgy viselkedhetsz, mint az emberek világában! Mész azután a meggondolatlan, vörös fejed után, aztán amikor megtörténik a baj, úgy teszel, mint aki megbánta, de továbbra is ugyanolyan felelőtlenül viselkedsz! Jó lenne, ha ahelyett, hogy folyton irányítani akarsz mindent, néha mondjuk az én meglátásaimban is bíznál. Neked nem számít, ha bajba kevered magad, egészen addig, amíg azt csinálhatod, ami neked tetszik. Csakhogy most rám is kihat mindez! Mi lesz így a gyermekeddel, Felia? Vele is ezt fogod majd tenni?

Felia szinte érezte, ahogy elsápad, még pislogni is képtelen volt. Boldog lett volna, ha azt a sok gondolatot, mely most szétrebbent fejében össze tudta volna gyűjteni egyetlen mondatba, de csak szótlanul tátogott a haragos Kilian szemrehányó ábrázatát bámulva.

‒ Gladys mondta…
Kilian lesütötte szemét, majd bűnbánóan Felia felé lépett.
– Fel nem foghatom, hogy jöhettél így ide, Felia! Ez egy veszélyes világ. A puszta szerencsének köszönhető az is, hogy élsz.
‒ Nekem te csak ne papolj itt! – fakadt ki Felia pokrócát a földre hajítva. – Ha én nem jövök, egy percig sem jutott volna eszedbe, hogy utánajárj mi történt a szüleiddel! Lehet, hogy én felelőtlen vagyok, de legalább tettem valamit! Te nem vagy ilyen, Kilian! Te egyszerűen csak gyáva vagy!
Felia már éppen elkotyogta volna, hogy az eltűnt medál tulajdonképpen nem is Kiliant illeti, de attól tartott ez nem a megfelelő pillanat.
– Helyben vagyunk!
Kilian csalódottan maga mellé eresztette ökölbe szorított kezeit, így álltak percekig tartó néma csendben.

A napkelte meleg sugarai ez alatt beszöktek a rideg kövek közé, megvilágítva az üstposta üresen tátongó üregét is. Végül Kilian volt, aki elsőként megmoccant, és a táborhely maradványainak csomagolásába kezdett.

‒ Beltimur egy cserjész – mondta tárgyilagosan. – Bármire is tesz szert, azt pénzre váltja.
Felia még alig tudott észhez térni iménti összeszólalkozásuk után. Olyan távolinak érezte, hogy szinte nem is hallotta kérdést feltevő hangját.
‒ És ez mit jelentsen?
‒ Azt, hogy Ficerkő előtt teszünk egy kis kitérőt.

***

Bár Portékplacc jóformán Kopárliget mellett terült el, Felia úgy vélte, az út, amin haladnak, minden bizonnyal az egyik leghosszabb a világon.
Kilian indulásuk óta hozzá sem szólt.
Mérgesen morgolódott orra alatt, miközben olyan hatalmasakat lépett előre, hogy Felia alig tudta tartani vele az iramot.
Vajon ez már végig így lesz? – töprengett szomorúan, mikor sokadszorra is Kilian robusztus hátára pillantott. Hibásnak érezte magát, mert bár Kilian előre figyelmeztette Beltimurral kapcsolatban, mégis megmutatta neki a medált. Ám amiért még ennél is jobban marcangolta a lelkiismerete az az volt, hogy Kiliannek erről Kopárliget óta egy szót sem szólt. Ha ugyanis megtette volna, többé azt a szörnyű titkot sem hallgathatta volna el, amit a cserjésztől megtudott.
Nagy ára volt az igazságnak.
Ő volt az, aki fellobbantotta Kilianben a reményt, hogy együtt kideríthetik, mi történt a szüleivel. Képtelen volt rá, hogy mindezek után azzá váljon, aki ezt elveszi tőle.
Így hát inkább a Beltimurral való beszélgetésen merengett és azon, vajon igaz-e egyáltalán, amit megtudott, vagy az is éppolyan csalás, mint amibe belekeverte magukat azzal, hogy megbízott a cserjészben.
Vajon Gladys miért hazudott arról, hogy Kilian Claryssa fia? Vagy talán Hilde nem volt őszinte, mikor Gladysra hagyta a gyermeket? Egyáltalán tudtak ők erről bármit is?

Mikor elérték Portékplacc határát Felia megfogadta magában, hogy amíg Melvin nem igazolja Beltimur szavait, nem beszél Kiliannek a történtekről.
‒ Hát még ez is… ‒ torpant meg Kilian a dombtetőn, és idegesen hosszú, fekete hajába túrt. Összeráncolt szemöldökkel a portékplacci sokaságot pásztázta.
‒ Kell neked egy álruha ‒ azzal egyszeriben lerántotta egy bucka mögé a fáradtan dülöngélő Feliát.
‒ Szent csurjásfa! – csodálkozott el Felia egyensúlyát vesztve.
Távolságtartó idegenvezetője mégsem felejtett el beszélni, de látva a rengeteg, sürgő-forgó alakot, akik önfeledten mulatoztak a domb alján most rajta volt a sor, hogy elnémuljon.
Portékplacc kör alakba rendeződő üzletei előtt zsibongtak az árusok, és az egymással alkudozó, furcsa tömegek, miközben mindent túlzengett a dallamos dudaszó.
‒ Általában véve nyugodtabb ez a környék. Teljesen megfeledkeztem Ostara ünnepéről – morogta sötéten Kilian Felia mellett guggolva. ‒ Azt hiszem, ez a karnevál utolsó napja, tehát a szokásosnál is többen megfordulnak majd itt. Óvatosnak kell lennünk.
Felia a zsúfolt vásártérre és az állatmaszkot viselőkre pillantva hirtelen annyira izgatott lett, hogy majdnem Kilianre vigyorgott örömében. Csak akkor gondolta meg magát, mikor bánatára eszébe jutott az utóbbi néhány, szótlanul telt óra.
‒ Gyere, azt hiszem, tudom hová kell mennünk
Kilian karon ragadta Feliát, és megindultak a portékplacci sokaság felé.

***

Miután Felia bevetette vallatási képességeit, végül megtudta, hogy Ostara tulajdonképpen a fák és az ébredő természet ünnepe.
A hagyomány szerint, ilyenkor minden tartománynak magával kell hoznia egy ágat népük szent fájából, mely az egységet és a királyságok közötti békét jelképezi. Kilian egy kis nógatásra még azt is elárulta, hogy a maszkok a családok címerállatát ábrázolják, és kötelező viseletnek számítanak a karnevál ideje alatt.
‒ Szerencsénk van, ez most pont kapóra jön – tuszkolta át Felia sűrű haját az álarc pántján, mikor kiértek a Maszkara álarc-kereskedés ajtaján.
‒ Roppant jól áll – élcelődött Kilian Felia sólyomra hajazó ábrázatán. Bár Kilian vonásai szarvasbika álarca mögött nem látszódtak, Felia a nyakát tette volna rá, hogy éppen hevesen grimaszol.
‒ Na, ideje indulnunk. Minden lehetséges helyre be kell térnünk.
Hangjából tisztán kiszűrődött az indulat, mely egyértelműen annak a ténynek szólt, hogy ha Felia nem lett volna óvatlan, most nem kellene itt időzniük.
‒ De előbb, várj meg idekint. Még be kell szereznem valamit!
Kilian megállt egy függönnyel takart bolt ajtaja előtt, körülnézett, majd besurrant a nyíláson.

Felia idegesen bámulta a téren tolongó szerzeteket, akiket bár eltakart öltözékük, annyira mégsem, hogy ne lehessen kivenni groteszk alakjukat.
Voltak ott egészen kicsi, pufók, de fürge lények és magas, lomha teremtmények, melyek mintha gólyalábakon közlekedtek volna. Olykor átrepült fölöttük egy csapat levélruhás, tobozkalapot viselő tündérszerű lányka, akik apró orrukat magasra emelve még csak pillantásra sem méltatták az alattuk csámborgókat. A legfélelmetesebbnek egy fekete lovas bizonyult, aki levágott fejét hóna alatt szorongatva vágtatott végig a piacon.
‒ Elnézést, meg tudná mondani, merre találom Lápzubolyt?
Felia kis híján a szívéhez kapott ijedtében. Az előtte toporgó idegenen ugyanis nem volt maszk. Nem mintha nem lett volna szüksége rá…
Denevérszerű füle feje tetején helyezkedett el, orra leginkább egy malacéra hasonlított, szája kicsi volt és vékony, sárga szemével vadul pislogott.
‒ Arra kell menni – mutatott Felia segítőkészen oda, ahonnan az imént jöttek. Ijedtsége hamar elszállt, és nagy büszkeség töltötte el, hogy valaki helybélinek nézte.
‒ Köszönöm! – A barna, szőrös lény megfordult és hálásan biccentett egyet.
Miután Felia szorongása alábbhagyott, és Kiliannek se híre se hamva nem volt, kíváncsian nézelődni kezdett a bolt körül.
A korábban függönynek hitt, ajtó előtt csüngő zsinórok egy óriási bábu szakállának aláhulló szálai voltak, akinek hatalmas, kalapos feje a bolt tetején ült. A díszes fejfedő karimájára a következő feliratot festették: Hamis borosta.
Felia bekukucskált a keskeny ablakon, mire szeme elé hihetetlenül szokatlan látvány tárult. Az apró helyiség polcain szakállas, fából készült koboldfejek sorakoztak, ám mindegyiknek más színű, nagyságú és formájú arcszőrzete volt. Az odabent nézelődők úgy válogattak az eladásra kínált álszakállak között, mintha csak egy parókaboltban lettek volna.
Ekkor megkondult az ajtócsengő.
‒ Sajnálom, nagy volt a sor ‒ búgta Kilian szarvasbika álarca mögül.
‒ Csak nem magadnak vettél valamit? – nyögte Felia, igyekezvén legyűrni a gonosz vigyort az arcáról.
‒ Ugyan! Fogalmam sincs, mit esznek a koboldok ezeken a cifra szakállakon. Ajándékba viszem az unokaöcsémnek, Williamnek. Már régóta fájt a foga egy vörös darabra, és itt a Hamis borostában van a legnagyobb választék.
‒ Én sem tétlenkedtem ám! Amíg vásárolgattál, eligazítottam egy fura alakot. Kis sárga szeme volt és nagy denevér fülei, meg apró, turcsi orra. Azt hitte idevalósi vagyok. Lápzubolyt kereste, és mondtam neki, hogy arrafelé menjen – hencegett karba font kézzel Felia.
‒ Ez remek ‒ vetette oda gúnyosan Kilian. ‒ Lápzuboly a másik irányban van. Te Balor régi bányájához küldted – nevetett kajánul, majd táskájába gyűrte az álszakállt rejtő papírtasakot. – Ne csüggedj, Fitzgerald, talán legközelebb! Kedves hobgoblin barátunk majd csak kilyukad valahol.
Felia szigorú pillantást vetett Kilianra, majd durcás arckifejezéssel faképnél hagyta.

***

A vásár kereskedéseinek gazdagon berendezett, színes kirakatai szorosan egymás mellett álltak. Volt köztük sörfőzde, tinta – és pipabolt, cipészet, lóhere patika, üstöntöde és egy Őkelme elnevezésű textiláruda, ahol Felia még egy zöld, gazdagon hímzett köpenyt is beszerzett. Ám a legbámulatosabb mind közül a faháznevelő kertészet volt.
‒ A druidák fejlesztették ki. Így nem kell kifaragni a fák törzséből és ágaiból a házakat. Évszázadok óta tenyésztik ezt a fajtát. Már csemete korában megveheted, hogy később legyen hol laknod.
Felia elképedve bámulta a rendezett cserepekbe ültetett, ház alakot formázó lombokat.
Fél óra séta után megtalálták Mr. Mortimer Leprechaun kalapboltját is, de mint kiderült, ez csupán a bolthálózat egyik üzlete, így Arlenával nem találkozhattak. Felia és Kilian – hogy hatékonyabbak legyenek ‒ felosztották maguk között a boltokat, és mindenhol megadták Beltimur ismertetőjegyeit.
Sajnos a legtöbb helyen nem jártak sikerrel és Felia csalódottan lépett be az utolsó kereskedésbe, Glinis Druida Árudájába.
Maga a bolt egy torony alakú lépcsőház volt, és a csigafeljáró mentén csavarodtak az állványok, rajtuk tarka, világító üvegcsékkel. Az egyikben vadul hullámzott a dugó alá rejtett kék folyadék, még a másikban sejtelmes arany füst gomolygott. A levegőben dohos aroma terjengett, és a magas plafonról hosszú zsinegeken lógtak a szebbnél szebb kristályfüggők. A kerek ablakokban vastag, domború üvegek voltak, melyekre egy-egy bolygó mintázatát festették. A csigalépcsőre terített piros szőnyegen, és az állványok üres rekeszeiben is lustálkodó macskák heverésztek.
Itt mindent megtalálhatott az, aki egy kis mágiára vágyott: füstölők, könyvek, varázskövek, gyertyák, talizmánok, jóskártyák, főzetek és elkészítésükhöz szükséges kellékek, tartósított hozzávalók egész tárháza lapult a sötétben.
Felia a vaskorláthoz lépett, és lenézett a mélybe, ahol lefelé is tovább folytatódtak az íves fal mentén tekergő poros polcsorok.
‒ Segíthetek valamiben? – szólt egy unott, rekedtes hang.
A félhomályban, a faragványos pult mögött egy vézna, kócos hajú nő állt. Felia a bolt cégéréről úgy vélte, minden bizonnyal Glinis az, ezért határozottan a pulthoz lépett.
‒ Voltaképpen, igen! Keresek valakit, egy bizonyos Beltimur nevű cserjészt.
‒ Beltimur? – rikácsolta az öreg hölgy a pultra támaszkodva. – Nem rég járt itt. Nincs ki a négy kereke! Vett magának egy női hétmérföldes csizmát. Amúgy mit akar tőle?
‒ Ellopott valamit, ami fontos a barátomnak.
‒ A barátjának? Ki gondolta volna, hogy még az embereknek is vannak itt barátaik.
Keserű, kék tekintetével Felia álarcára sandított.
‒ Nem tudja esetleg, hogy hová ment? – köszörülte meg torkát Felia, és igyekezett minél szenvtelenebbül viselkedni.
‒ De, de… mondott valamit… – bólogatott Glinis. – Lássuk, csak, lássuk csak… minden bizonnyal elfelejtettem.
Feliának feltűnt a Glinis mellett égő gyertyák megváltozott színe, mikor a nő közelebb hajolt hozzájuk. A bűvös gyertyák eszébe juttatták a habókos Gladyst.
– Igen, tudom már! A Portékplacc szélén álló Vakegér kocsmához ment.
‒ Köszönöm a segítséget!
A banya szomorúan bólintott, mire Felia megszánta, ezért úgy gondolta, ha vesz nála valamit, az biztosan felvidítja. Már épp kinézett magának egy minden zárat nyitó kulcsot, amikor az egyik bolygó ablakban megpillantotta Kilian integető alakját. A domború üvegen át Kilian orra hatalmasra nőtt, szemei pedig egészen picikké zsugorodtak.
Az öreg Glinis ügyet sem vetett rá, az egyik fehér macskával játszott és egy gyászos dalt dúdolgatott.
Mikor azonban Felia már résnyire nyitotta száját, hogy elköszönjön tőle, hirtelen a helyiségben megtelepedett összes porszemcse az öreg nő köré gyűlt, és süvítő forgószél támadt. A macskák szétszaladtak, a gyertyalángok eloltódtak, majd a következő pillanatban váratlanul újra fellobbantak, és a levegő kitisztult.
Felia nagyokat pislogott a szemébe ragadt homokszemektől, így beletelt egy kis időbe, mire ismét tisztán látta a pultot. Csakhogy a pult mögött már nem az öreg, ősz Glinis állt, hanem egy gyönyörű, hosszú szőke hajú, fiatal lány.
‒ Miért nem hívod be a barátodat? – rebegte mézes-mázosan vörös ajkaival, amíg hosszú körmeivel az egyik macska szőrét simogatta.
Felia zavarodottan dadogott valami mentegetőzés félét, majd sietve intett egyet és kisurrant az ajtónyíláson.

‒ Történt valami? Akár be is jöhettél volna – dorgálta meg kiérve barátját. – Megtudtam valamit.
‒ Ebbe a boltba férfi csak akkor teszi be a lábát, ha Glinis még öregasszony – jelentette ki Kilian ellentmondást nem tűrően, mire Felia szemöldöke egészen homlokáig szaladt.
‒ Mi van, csak nem bejön neked az átváltozott Glinis? Nem mondom, kissé meglepett, de azt hiszem, kezdek hozzászokni az itteni furcsaságokhoz – nevetett Felia, de Kilian csak a szemét forgatta.
‒ Szó sincs róla! Ő egy alakváltó tündér. Nappal idős nő, éjjelre pedig gyönyörű lánnyá változik és arra vár, hogy egy férfi kövesse őt a nappalba.
‒ És ezzel mi olyan nagy baj? Nagyon szomorú volt, és magányosnak látszott.
‒ Na persze, tudjuk, mi következik abból, ha Felia Fitzgerald megsajnál valakit… ‒ forgatta szemét bosszúsan. ‒ Ha egy férfi követi őt a nappalba, örökre a bűvkörében marad, és soha többé nem szabadul. Nincs nekem ennyi időm egy nőre. Na, de beszéljünk inkább arról, hogy mit tudtál meg.
‒ Glinis azt mondta, hogy Beltimur itt járt a Druida árudában és vett magának egy női hétmérföldes csizmát.
‒ Miért nem vagyok meglepve…
‒ De nem ez a lényeg, hanem az, hogy valami Vakegér kocsmába ment.
‒ Nem a Vakegérbe ment… ‒ Kilian arca felragyogott. – A Fellegvesztő épp a kocsmánál horgonyoz. Holnap reggel indul egy nagyobb szállítmánnyal és utasokat visz Révzuhatagba. Kérdezősködtem kicsit, és néhány Omorus bányai rémkoppantó hallotta Beltimurt a hajóról beszélni. Oda tart.
‒ Akkor elkaptuk! – Felia örömében lábujjhegyre ugrott, és átfonta Kilian nyakát. ‒ Ó, ne haragudj!
Már bontotta volna ki magát, amikor haja Kilian álarcának recéibe akadt.
‒ Hetedfél ezrelék!
Kilian restelkedve igyekezett a szálakat kiszabadítani, nem sok sikerrel.
‒ Áu, ez fáj! – jajveszékelt Felia.
‒ Nem kellett volna ujjonganod! Mire jó ez az örökös forrófejűség?
‒ Az, hogy te nem tudsz semminek sem örülni, egy dolog. De nekem még nem tilos. Áu, Kilian, óvatosabban! Ne, ne azt fogd meg, a másikat, ez nagyon fáj! Ne húzd a hajam!
‒ Mi lenne, ha nem ficánkolnál? Akkor talán maradna a fejeden is! És egyébként is, szerinted ki látott már vörös szőrzetű szarvast?
‒ Belehalnál, ha egyszer beismernéd, hogy te is hibás vagy?
‒ Én hogy kerültem terítékre? Te ugrándoztál itt, és tessék, meg is lett az eredménye!
Felia duzzogva ráncigálta gubancos hajszálait, melyek nem akartak engedni, és Kilian halántékán megjelentek az erőfeszítés verejtékcseppjei. Percekig álltak így bosszankodva, majd mikor már az addig ép szálak is összeakadtak, feladták és éktelen vihogásban törtek ki. Felia a nevető görcstől már a térdére támaszkodott volna, de akkor lerántotta magával a röhögéstől pukkadozó Kiliant.
‒ Na, végre! – kiáltott fel örömittasan Kilian pár perc múlva, mire Felia felsóhajtott, és megkönnyebbülten a sarkára ereszkedett.
‒ Látod, erről beszéltem! Ide már csak egy Glinis hiányozna nekem! – zsörtölődött a maradék hajszálakat bogozva, de az álarca oldalán megjelenő mosolyráncok elárulták. ‒ Egyébként, csinos a köpenyed! Illik a szemedhez.
‒ Köszönöm.
A köpeny szegélye csak úgy hullámzott mialatt Felia pörgött egyet. Kilian arca egy-kettőre felderült. Haragos vonásainak már nyoma sem volt.
‒ Talán elmehetnénk az esti ünnepélyre – vonta meg lazán vállát. – Végül is, a hajó csak reggel indul.
‒ Ünnepély? Csak táncolnom ne kelljen! – emelte fel kezét védekezőn Felia. – Kétballábas vagyok.
‒ De nem velem! – jelentette ki csibészes lejtéssel hangjában.
Kilian most épp olyan kedves biztatással bámult le Feliára, mintha meg sem történt volna az a kopárligeti incidens.
Újra egyazon oldalon álltak.
– Na, benne vagy?
Felia érezte a bőrére kiülő forróságot, miközben Kilian várakozással teli tekintetét ajkára szegezte. Különös érzés volt, ahogy egyszerre dübörgött szíve az izgatottságtól és a lelkifurdalástól, hogy talán túl hamar lett számára fontos az, mit gondol róla Kilian.
Szeretett volna mondani valamit, mégis attól félt, egy rossz szó, és percek alatt visszarepülnek az aznap reggel borzalmas eseményeihez.
Végül némán, beleegyezőn bólintott egyet.