18. fejezet: A csalafinta cserjész

Felia némán dorgálta magát, hogy Kilian talán miatta nem hallotta az őket körüllengő piszmogás neszét. Lassan kibontakozott a pokróc melegéből és a férfi mögé lopakodott. Eoghan baljós szavai visszhangzottak a fülében azokról a szökött rabokról, akik Herzeloide kezére játszanak.

Kilian a földön heverő tarisznyája zsebébe nyúlt, és egy bőrtokos, rézmarkolatú kést rántott ki belőle. Jobbról balra haladva suhintott a tőrrel a levegőben, a rejtőzködő veszélyre várva.

‒ Auu! – szisszent fel Felia.

Meztelen lábához épp egy szúrós kavics gördült. Mikor azonban felnézett lábfejéről, már nem ketten álltak a sötétben.

Egy furcsa, aránytalan figura leskelődött az egyik kő mögül.

Kilian megrezzent, mire a másik is mocorogni kezdett. Az éjszakába simuló alak kicsoszogott rejtekéből és bátortalanul megindult a táborozók felé. Csuhaszerű, barna ruhája a földig ért, és gombjai pattanásig feszültek dudorodó pókhasán, melyre rálógott csimbókos, ősz szakálla. Ahogy a fény apránként megvilágította a különös szerzetet, az őt körüllengő furcsa szagon kívül, végre egyéb, látható jellemvonásai is kibontakoztak.

Kopasz fejtetőjén árválkodó ezüstös hajszálain meg-megcsillant a Hold fénye, miközben idegesen turcsi orrába túrt. A bicegő alak most szakadt zsebébe nyúlt, és egy öreg pipát halászott elő belőle. Csak mikor rágyújtott és a fehér füst válla fölé szállt, vette észre Felia az idegen hátára terített vadkanbundát, melyen egy sárgaszemű feketerigó csimpaszkodott.

Felia amennyire csak lehetett, Kilian háta mögé bújt. Tudta, ha bárki is meglátja itt emberként, az bajt hozhat rájuk.

‒ Csatlakozhatom?

Az idegennek reszelős, fölényes hangja volt, vélhetően a rengeteg elszívott pipadohánytól.

‒ Ki vagy? – Kilian szemernyit sem engedett merev testtartásából, és bár már csak egy méter távolság volt közöttük, még mindig magasan feltartotta a tőrt.

‒ A nevem Beltimur, tollas kis barátom pedig Vilmen – morogta a szájából kilógó pipától alig érthetően, mire a levegő megtelt a felszálló füstkarikákkal.

Kilian hosszasan bámulta a termetes betolakodót, de az lomha mozgásával, jókora bendőjével és dohányfüstös ruháival aligha lehetett Herzeloide egyik katonája.

‒ Kilian vagyok – kezdte bizalmatlanul, majd kissé leeresztette az éles fegyvert.

Beltimur azonban olyan közönyös maradt, mintha az addig fel sem tűnt volna neki. Felia úgy vélte, biztosan megszokta már az efféle fogadtatást.

‒ Honnan jöttél?

‒ Hát… innen-onnan, meg amonnan. Mindenhol jártam én már, tudniillik évtizedek óta az utakat járom – pöfékelte, mire az addig fagyos Kilian horkantott egyet, mintha csak a nevetését akarná visszatartani.

‒ Áh… már értem. Te egy cserjész vagy – jelentette ki megvetően.

Beltimur döbbenten hátrahőkölt és hangjában mélységes sértettséggel folytatta.

‒ Mit képzel… ‒ hüledezett tágra nyílt, üveges tekintettel.

‒ Cserjész? – Felia is bekapcsolódni látszott a beszélgetésbe.

– A hölgy bizonyára nem gondolja, hogy ez alantas foglalkozás. Én vándor vagyok – csettintett nyelvével dölyfösen. – Egy sokat látott világutazó… egy tapasztalt kalandor… egy mindent megjárt remete… egy…

‒ A cserjészek a tartományokat járják, nagyrészt bujkálva – vágott a szavába Feliához fordulva Kilian. – Egyik királysághoz sem tartoznak, amolyan csavargók. Erdőkben, bokrok alatt húzzák meg magukat, sokan közülük ott is laknak, innen a gúnynevük is.

Felia sajnálattal nézett végig a cserjész rongyos ábrázatán, de Beltimur pökhendi arca és művi mozdulatai azzal végletes ellentétben álltak.

‒ Végül is… mit árthat nekünk, ha marad? – suttogta elérzékenyülten Felia Kilian fülébe, aki erre nyomban megpördült és hátat fordítva Beltimurnak vad érvelésbe kezdett.

– Felia. A cserjészek rettentő kapzsik. A saját fejüket is eladnák, ha az megérné nekik. Nem bízhatunk benne!

‒ Ugyan már. Nézz rá… Foga is alig van, nem hogy értékei. Nem tűnik olyannak, aki mások holmiját viselné – sandított át Kilian füle mellett. Beltimur ismét a zsebeiben kotorászott és elővarázsolt belőlük pár félig megrágott, sárga valamit.

‒ Tartjuk a szánkat mindenről, ami fontos lehet.

‒ Nem hiszem el, hogy megsajnáltad – forgatta ingerülten szemeit Kilian. – A villis kaland után többet vártam tőled, Fitzgerald.

Kilian komor pillantásokat vetett a messzi távolba, és bosszankodva a helyzetet mérlegelte.

‒ Csak éjjelre!  – emelte fel végül mutatóujját nyomatékosan.

‒ Ennyi idő alatt már találtam volna másik szállást is, ahol mondjuk, szívesen látnak… ‒ szólt koszos körmeit nézegetve a rátarti Beltimur.

‒ Legyen! – jelentette ki Kilian.

Hangjában visszafojtott harag bujkált, mint aki már akkor megbánta szavait, mikor kimondta őket. – De figyelmeztetlek!! Szivárványvadász vagyok. Bármi is tűnjék el a holmink közül, biztosra veheted, hogy megtalállak.

A díszes társaság Kilian utolsó, fenyegető szavaival a vállán heveredett a fényes üvegcse mellé.

 

Beltimur továbbra sem tűnt alattomos bűnözőnek, és szórakoztató történetei hamar elűzték Felia álmatlanságát.

‒ Aztán valahogy Villámvájat állomása következett, és megszöktem a hajóról. Persze, akkor még nem tudtam, hogy hová is keveredtem. Hallott már az Omorus-oromról? Fú, azok aztán nem viccelnek! Éjjel nappal kopácsolnak a barlangjaikban, ahonnan ásványokat nyernek, hogy eladják. De tudja-e, hogy Villámvájat – az orom egyik fő érclelőhelye – különleges múlttal rendelkezik? Úgy, bizám! Azt beszélik, többszáz évvel ezelőtt élt egy bronzsárkány, akit Zengőtűznek hívtak. Egy napon Drystan – aki Penelopé, a mostani Omorus királynő üknagyapja volt ‒ összetűzésbe keveredett a hatalmas Nurdmórral. Nurdmór erre ráuszította Zengőtüzet, és Drystan az Omorus hegyekbe menekült a sárkány elől. Ám Zengőtűz nem messze a hegycsúcstól utolérte, és piff-puff, villámnyelvű lángjaival lesujtott Drystanra. A hegy azon nyomban beleremegett. Kövek ezrei hullottak és a tűz mindent bekebelezett. Napokba telt, mire a hegy lábánál élő falubéliek megfékezték a lángokat és megtalálták az egyik beomlott barlangban bujdokoló Drystant. Ám ahogy a füst homálya tovaszállott, olyat láttak, hogy nem hittek a saját szemüknek, de nem ám! A hegy csúcsából utcák, kőházak és egy vár falai rajzolódtak ki. Zengőtűz haragjának villámai vésték ki a mai napig ott álló erődítményt és a várost. Drystan megalapította királyságát, és a hegy csúcsát Villámvájatnak nevezte el.

Felia csillogó szemmel figyelte Beltimurt és annyiféle érzés kavargott benne, hogy nehezen tudott volna egyet is megragadni. Csodálattal hallgatta a hihetetlen történeteket, a mesélésben igencsak tehetségesnek bizonyuló cserjész előadásában.

‒ Hát igen… azt mondják, van némi érzékem ehhez – vakargatta büszkén párszál haját, majd ismét koszos körmeire sandított.

‒ De van még más is a tarsolyomban ám, kedves! Ismeri az örökösök legendáját?

‒ Nem lehetne halkabban? – csendült Kilian erélyes hangja. – Felia, te is jobban tennéd, ha egy szavát se hinnéd el ennek a szélhámosnak. Holnap ki kell érnünk Kopárligetből, szükséged lesz az erődre – zsörtölődött, aztán – mivel nem érkezett válasz –, durcásan magára húzta a pokrócot.

‒ Nos, tehát – kezdett bele Beltimur lázasan, aki annyira elmerült a regélésben, hogy már fényesre simogatta Vilmen szárnytollait.

‒ Adortmurt, Nurd-völgy királyát, Nadine királyné két egészséges, gyönyörű leánygyermekkel ajándékozta meg. A legidősebbet Hildének hívták. Ő volt az uralkodócsalád reménysége. Jóságos volt és kedves, igazi ragyogó teremtés. A kisebb Herzeloide volt, neki aztán mindig is határozott elképzelései voltak a tartományt illető kérdésekben. Határozott, de sokszor igazságtalan elképzelések. Csakhogy a két leánytestvéren kívül, volt még egy harmadik is képzelje kisasszonyka… Adortmur királynak ugyanis, ahogy a szóbeszéd tartja, született még egy gyermeke – emelte fel Beltimur mutatóujját – csakhogy nem a királynétól.

‒ Egy harmadik gyermek?

Felia észrevette, hogy az addig Beltimur ujjai alatt fészkelődő Vilmen is mozdulatlanná dermedt.

‒ Várjon, várjon! Csak mindent szép sorjában! A két lányt így vagy úgy, de mindig is érdekelték Nurd-völgy ügyei, különösképp mivel tudták, egyszer reájuk száll majd minden uralkodói teendő. Versengtek is apjuk kegyéért, nap, mint nap! Ám a harmadiknak rejtőzködve kellet élnie és így akarva-akaratlanul elzárkózott a két testvér kicsinyes harcától. Sokan nem is tudták, hogy létezik. Őt nem érdekelték különösebben a tartomány gondjai. Sosem vágyott a trónra vagy a hatalomra, helyette a királyságokban kalandozott. Úgy hívták őt, hogy Hegarty.

‒ Hegarty?

Felia akkorát ugrott, hogy még saját magát is megrémisztette.

‒ Hegartyt mondott? – ismételte folytott hangon.

‒ Hát, nem? Na, de ne izgassa fel magát, üljön szépen ide le, várja ki a végét!

Felia élete legnehezebb kérését igyekezett teljesíteni az elkövetkezendő percekben.

‒ Mikor Adortmur király nem sokkal Nadine halála után követte feleségét, meghagyta, hogy Hilde uralkodjék Nurd-völgy tartománya fölött. Herzeloide aztán fellázadt, de hát tudnillik, nem jogosan, túl fiatal lett volna egy ilyen felelősségteljes feladathoz, annyi szent. Adortmur azonban mindkét lányát egyformán szerette és Hildére bízta, hogy amint Herzeloide betölti százhuszadik életévét, ő is beszállhat a kormányzásba. Herzeloide születésnapja fenekestől felfordította a völgyet. Mindenki tudta, hogy Herzeloide nem elégszik meg pusztán a trón egy részével, de nem ám! Bevetette gonosz eszközeit, hogy egyedül az övé lehessen. Hilde azóta is húga sötét ármányaival küzd, igyekszik óvni otthonunkat a teljes pusztulástól.

‒ És Hegartyval mi történt? – sürgette Felia a cserjészt.

‒ Bár Hegarty sosem vágyott a trónra, Herzeloide őt is el akarta tüntetni a Föld színéről. Gonosz egy nőszemély! – köpött a fölre Beltimur. – Számos alkalommal meg is próbálta, csakhogy nem járt sikerrel, de nem ám! Az járja, hogy Hegarty egyenesen az emberek világába menekült testvére elől. Sőt, még olyat is hallottam, hogy összeállt ott egy embernővel. Na, erre varrjon gombot!  No, persze, azóta se híre se hamva, ha tudja, mire gondolok… ‒ fintorgott gyászos pillantást színlelve.

Felia nem hitt a fülének.

Elképzelni sem tudott olyan véletlent, hogy Hegarty, Claryssa Hegarty-ja éppen az a Hegarty legyen, aki egyben Nurd-völgy trónjának egyik örököse is. Sápadtan Kilian begubózott alakjára sandított. Ha tényleg ő Hegarty és Claryssa fia, akkor az azt jelenti, hogy Kilian ereiben tulajdonképpen királyi vér folyik.

‒ Sokan csak mendemondának hiszik, de én tudom, hogy igaz! Úgy ám! Ha én mondom önnek, biztos lehet benne, hogy ez így van! – bizonygatta szakállával babrálva.

‒ Ez a Hegarty, akiről beszél… mikor ment át az emberek világába?

‒ Hát, na, látja ez egy szerfölött jó kérdés. Én csak annyit tudok, hogy úgy harminc éve látták erre utoljára. Valahogy Imbolc és Ostara ünnepe közé eshetett. Ismeri a kobold ünnepeket?

‒ Akkor tehát… valahol február és március hónapok környékén?

Felia elővette táskáját és Claryssa jegyzetei után túrt.

– Igen… itt először február 28-án tesz említést Hegartyról. –mondta elhűlten a lapok közé bújva. A legutóbbi olvasat óta egészen más megvilágításba kerültek a leírtak. Aki ilyen habitussal ad elő történeteket, nem lehet közönséges kétkezi munkás.  Ha Claryssa is gyanút fogott, lehet, hogy mindezekről maga Herzeloide is tudott? És a gyermekről? Kilian mi másért kapta volna azt a védő medált?

‒ Medált? Milyen medált?

Felia észre sem vette, hogy szavai meggondolatlanul kiszaladtak a száján.

‒ Semmi! – ajkai vékony, merev vonallá húzódtak.

‒ Hölgyem, maga nem tud hazudni az öreg Beltimurnak, de nem ám! – a cserjész ismét rágyújtott. – Na, mondja csak szépen! – sziszegte szabályos füstkarikákat eregetve az éjszakába.

Felia ódzkodva az alvó Kilianhez sétált, és lassan kiemelte ujjai közül a zöld sárkányos medált.

‒ Ígérje meg, hogy nem mondja el senkinek azt, amit most mondok!

‒ Ígérem!

‒ Esküdjön! – utasította Felia eltökélten, némi fenyegetéssel hangjában.

Tudta, sosem bocsájtaná meg magának, ha Kiliannel történne valami miatta.

‒ Esküszöm! Ugyan, kinek mondanám én el?

Beltimur szenvtelenül leszakadt gombjaival ügyködött, de Vilmen olyan izgatott volt, hogy alig tudott tőle gallérjához férkőzni.

‒ Rendben – sóhajtotta Felia.

‒ Bizonyítékom van, hogy Hegarty tényleg átmenekült az emberek világába, ahol beleszeretett egy nőbe. Claryssába.

‒ Mennydörgő ég és pokol! És mi az a medál, amit szorongat? – kérdezte szemtelenül Felia arcába pöfékelve.

‒ Ezt a medál Claryssa és Hegarty gyermeke kapta. Látja rajta a dátumot? 1967. Ez akkortájt lehetett, amikor Hegartynak nyoma veszett. Maga Melvin Malicius adta neki, hogy megvédje őt.

‒ Ezek szerint… Kilian? Ő volna az? – hebegte elnyúlt képpel. – De hogy kerül ide a fiú, ha az anyja egy ember? Ő nem úgy néz ki, mint maga, kisasszony… már ne is haragudjon, de egyből kiszúrtam – vakargatta pókhasát összeráncolt szemöldökkel.

‒ Maga Claryssa, az édesanyja hozta át ide… talán mert valaki az életére tört. Sok mindent nem tudunk még, ahogy azt sem, hogy mi lett Hegartyval.

‒ Adja csak ide, hadd nézzem én azt a medált, no!

Felia félve nyújtotta át az ékszert és szívből remélte, Kilian nem átkozza el őt majd ezért. Nem tudta, pontosan miért is mutatta meg egy idegennek a medált, de a Hegartyról szóló történet ismét fellobbantotta benne a hitet.

Meg kellett tudnia mindent, amit csak lehetett és úgy vélte, ezért végül Kilian is hálás lesz majd.

‒ Hmm… hmm… igen, igen, érdekes. Hát, a jelek afelé mutatnak, hogy ez egy zodiák medál, ahogy mondom. Csak annak nyújt oltalmat, aki a sárkány havában jött a világra.

‒ A sárkány havában? Ez mit jelent?

‒ Nosza, valaki mindenképp meg akarta védeni ezt az ifjút. Nyilván attól, hogy Herzeloide ne bukkanhasson rá. Lehet, hogy az a gonosz nőszemély Hegartyval is végzett, és ezt szemrebbenés nélkül Kilian úrfinkkal is megtenné. Tudniillik jócskán léteznek ilyesféle talizmánok, védelmi okokból készítik ezeket, de a zodiák medál személyes csecsebecse kisasszonyka, no meg borzasztóan ritka. Csak igen kevesen képesek ilyen erős hókuszpókusz megfékezésére.

Felia feszülten várta kérdésére a választ.

‒ Na, tehát ez a zodiák medál egy, a sárkány havában született gyermeké. A medál formája és maga a skalazit, vagy sárkánykő is erre utal. Hallott már a koboldok fahoroszkópjáról, he? A mindenféle fákhoz őrzők is tartoznak azt mondják, így a zöld sárkány a berkenye fa őrzővédője. Ez a medál itt egy berkenye jegyű személyé. Az enyém aztán nem piskóta, hanem bodzafa, úgy ám, aztat meg egy hatalmas, fekete ló őrzi – kérkedett, majd büszkén kihúzta magát.

Felia kissé csalódott volt.

Annak reményében árulta el a medál és Kilian kilétét Beltimurnak, hogy az majd tud neki segíteni. Persze nem feledkezett meg róla, hogy a cserjésznek köszönhetően Kilian számára sorsdöntő információkkal gazdagodott.

‒ Sajnálom kisasszonyka – hebegte. – Egyebet én sem tudok segíteni. De valljuk be, no így egészen más szemmel nézek a mi kis ellenséges barátunkra.

Beltimur átcsúsztatta Felia kezébe a medált, mire az felállt és Kilian mellé guggolt, hogy észrevétlenül visszacsempéssze. Ám éppen, mikor közelebb hajolt volna, Kilian vadul mocorogni kezdett. Felia szíve egy pillanatra megszűnt dobogni.

Még idejében sikerült megszabadulnia a nyaklánctól, mire Kilian ismét visszafordult megszokott testhelyzetébe. Felia szeme ekkor megakadt a Kilian nyakára festett szarvasbikán, melyet most nem takart gyűrött ingje.

Minden fához tartozik egy szent állat is, mely védelmet nyújt. Nos, az én őrzőm a szarvasbika és így, hogy magamon viselem, oltalmat ad – zengtek fülében Kilian szavai.

Felia megpördült tengelye körül és egyenesen Beltimurnak szegezte a kérdést.

‒ A szarvasbika melyik fának a jelképe?

‒ Tyű… na, lássuk csak! Azt hiszem a nyírfának! De talán van itt valahol erről egy könyv is… tudja, szigorú szabályai vannak ám a koboldok fahoroszkópjának! Nem veszik félvállról a dolgot, annyi szent! De hát érthető is, hiszen mindenkit csak a saját fajegyének őrzője védhet meg. Áh, meg is van!

Beltimur súlyosan megpakolt zsebéből most egy apró, szutykos könyvecske esett ki, és Felia már kapott is utána, hogy sebtében belelapozzon. Mikor a megfelelő oldalhoz ért, teljesen kővé dermedt. Úgy érezte, rátalált arra, amit keresett, de nem tudta figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy időközben valami kiszökött a kezei közül.

Vagy inkább valaki.

Felia gyanúja beigazolódott, mely azóta gyötörte, hogy meglátta Kiliant.

A zodiák medál nem Kiliant illeti. Mégsem ő Claryssa és Hegarty fia. De akkor kié? És vajon most hol lehet az igazi örökös?