17. fejezet: Térkép a porban

‒ Mi az az ogham jövendölés? – szegezte Felia Kiliannek a kérdést, mikor beléptek az egyforma kövek sivár birodalmába.

Felia naivan azt gondolta, Árnyberek átláthatatlan ösvényei jelentették a legnagyobb gondot, de itt a kövek alakja és magassága is teljesen megegyezett, így a tájékozódás felért egy szerencsejátékkal.

„Hallottam olyanokról, akik sosem jutottak ki innen.” Emlékezett vissza Felia borzongva Kilian biztató szavaira, melyeket Eoghantól való búcsúzásuk után ejtett el.

A kövek csak pár lépésnyire hevertek egymástól és a száraz, tomboló szél simára csiszolta felszínüket. A föld repedezett volt és kavicsos, fű pedig szinte nem is nőtt, csupán néhány gyomnövény barnult a tűző napon. Kilian teljesen elmerült gondolataiban, miközben igyekezett az útra összpontosítani. Felia szavai csak jóval később jutottak el hozzá.

‒ Ja persze, az ogham jövendölés… egyfajta koboldjóslásnak mondanám. Legalábbis tőlük ered.

Kilian továbbra sem vette le szemét a poros gyalogútról.

‒ Általában nyírfából készítik. Kisebb darabokat hasítanak le egy ágból, amelyekre aztán a fa ábécé betűit vésik. Ünnepekkor vagy teliholdkor használják.

‒ De úgy tudtam, a koboldok nem vágják ki a fákat.

Feliának tisztán rémlettek a Dorasban olvasottak, melyeket még Claryssa vetett papírra. A mélázó Kiliant még csak meg sem lepte jártassága.

‒ Nem is. Csak azt az ágat vágják le, amit a fa felajánl.

‒ És hogyan lehet olvasni ezekből a betűkből?

‒ Szét kell őket szórni. Gladys mindig így tett, aztán a kérdésre gondolt, amit fel akart tenni. A szétszórt lapok helyzetéből és irányából aztán ki lehet olvasni a válaszokat.

‒ Ez mennyire megbízható? Úgy értem, amit Eoghan mondott a következő ezred hetedik évéről. Mit értett ezalatt?

Felia már Kilianhez hajolt, de az csak felemelte mutatóujját és csendességre intette.

‒ Így nem tudok tájékozódni. Valami azt súgja, hogy már a második alkalommal fordulunk be ugyanott.

‒ Mit mutat a térkép?

‒ Milyen térkép? – hüledezett Kilian, mintha vérig lenne sértve.

‒ Nem hoztál térképet? A koboldok aranyára! – emelte Felia égnek tekintetét, majd tanácstalanul a földre huppant. – Itt fogunk megöregedni.

– Kezdesz úgy viselkedni, mint egy tősgyökeres nurd-völgyi – tette hozzá morcosan Kilian.

Már órák óta gyalogoltak, és az égen is megjelentek a lemenő nap narancssárga fénycsíkjai.

‒ Úgy ismerem Nurd-völgyet, mint a tenyeremet. Nem kell ide térkép – makacskodott tovább, de bizonytalan testtartása a legkevésbé sem tükrözte a szavaiban rejlő magabiztosságot. Fejét ide-oda forgatta, bosszúsan a távolt kutatva.

Miután mindketten arra a következtetésre jutottak, hogy ésszerűbb volna letáborozni, rádöbbentek, hogy fa híján aligha lesz tábortűz, ahol megmelegíthetnék elcsigázott lábujjaikat. Még szerencse, hogy Kiliannél maradt pár üvegcse, melyekben egy szivárvány maradék fényét tartogatta.

Az üvegből kiszökő színek megfestették a szerteszét heverő kavicsokat.

‒ Nurd-völgy… – ízlelgette a szavakat Felia, Kilian vállának dőlve, miután végül letáboroztak a semmi közepén. – Honnan kapta a nevét? – kíváncsiskodott.

‒ Nurdmórról. Ő volt az alapító. A neve is ezt jelenti: hatalmas Nurd király.

‒ Olyan sok mindent láttam már, mégis azt érzem, szinte még semmit. Jó lett volna, ha van egy térképed. Legalább láthattam volna, milyen helyeket fogok kihagyni.

Kilian sötétbarna szemében hirtelen megcsillantak az üveg fényei, és támaszkodó kezével előrehajolt, lerázva magáról a révedező Feliát. Fogott egy száraz gallyat majd egy kört karcolt vele a poros földbe.

‒ Ez itt a Suttogó cédrus, a völgy közepe. A világ legnagyobb és legöregebb fája. A legenda úgy tartja, hogy a fa olyan magas, hogy elér oda, ahol szeretteink alszanak. Ha például a fa törzsének dőlve alszol el, álmodban a cédrus elsuttogja a mennyben lakó lelkek üzenetét, melyet már nem volt lehetőségük elmondani. Egy hatalmas tó veszi körül, így csak hídon át lehet megközelíteni. A lombjában laknak a természet alakváltó szellemei, az Ezüst rend tagjai, akik mindent látnak, ami a völgyben történik. Mondjuk, ezzel azért tudnék vitatkozni… Aztán itt van Portékplacc.

Kilian egy foltot rajzolt a porba, a cédrustól kissé jobbra.

– Na, itt aztán minden van. Olyan, mint egy kereskedelmi csomópont. Ez itt pedig Lápzuboly – mutatott ugyanott, csak balra –, ahol Gladyssal és a nővéremmel lakunk, ide még elérnek a cédrus gyökerei. Sajnos errefelé már nem, pedig most könnyebb lenne az utunk.

‒ Csak a gyökereken keresztül lehet itt közlekedni? Gladys említett valamilyen furcsa hajót.

Felia nem merte kimondani, de úgy vélte Gladys csak össze-vissza beszélt, mikor a légikikötőben veszteglő vitorlásokról hablatyolt.

‒ Igen, igen, Révzuhatag – ahol ezek a hajók állnak –, nem Nurd-völgyben van. A hajók a felhőkön siklanak, mintha csak a vízen lennének. Sokkal gyorsabb módja ez az utazásnak. Gladys férje kapitány volt, és éppen Révzuhatagban érte utol a végzet. Hajójával, a Fellegvesztővel belekeveredtek egy borzasztó viharba. A hajó még épphogy csak megmaradt, de az utasok… ‒ Kilian fejét ingatva forgatta kezében a száraz ágat. A mellette gubbasztó Felia a térkép közepén álló cédrust bámulta.

Vajon Bertranddal is kapcsolatba tudna lépni általa?

‒ Na, de lássuk csak, mi van még itt! – törte meg a csendet végül Kilian, és ismét nekirugaszkodott a rögtönzött ábrának.

‒ Itt van lent Kopárliget, aztán ugye mellette balra Árnyberek, fölötte a Tündöktó… igen… aztán itt van a Táltostisztás, a cédrustól nem messze.

‒ Táltostisztás?

Feliának rögtön megütötte fülét a hely idegen neve.

‒ Igen. Az egész tisztást beborítják a lóhere mezők. Rengeteg itt a termesztő, mert a növényt sokféleképpen fel lehet használni. És itt van fent a Fagyöngyszállás. Ez egy druida központ. Itt zajlik az oktatás, a gyógyítás és néhány egyéb feladat is. Hatalmas udvarház, rengeteg szárnnyal és melléképülettel. Tőle nem messze van Fátyoldomb. Itt áll az éppen hatalmon lévő uralkodó kastélya, azon belül pedig az erődítmény, ahol a rabokat őrzik. Keringenek szóbeszédek, hogy talán a pincében vannak a cellák, de olyat is hallottam már, hogy egy mesterségesen kiépített tó alján. Ez csak üres fecsegés, valójában senki sem tudja, hogy hol van a börtön a kastély falain belül.  Óh, és a közlekedés…

Úgy tűnt, Kilian egészen belejött az elméleti kalauzolásba, meggyőzve ezzel idegenvezetői képességeiben addig kételkedő Feliát.

– Tehát vannak ugye a gyökerek, aztán az égihajók és vannak kifejezetten vándorló városok, amelyek jellemzően egy alvó óriás hátára épültek. Például Ficerkő is ilyen, ahol ugyebár Melvin lakik. Ezért is kell annyira sietnünk, mert sosem tudhatjuk, mikor változik a város helye.

Felia kikerekedett szeme csupán halvány jele volt annak a zűrzavarnak, mely a hallottak után a fejében tombolt. Egyszerre találta lehetetlennek és csodálatosnak az itt megbúvó világ fantasztikus furcsaságait. Nem volt biztos benne, hogy Bertrand tudott-e erről a helyről, ahogy abban sem, hogy járt-e már a völgyben korábban, de Felia hálás volt a sorsnak, hogy ő bizony itt lehet.

Lassan elnyomta a fáradtság a halványan pislákoló szivárványüveg mellett. Már éppen térdére borult, amikor a nyaklánc a lábának ütközött.

‒ Azt hiszem, van valami, ami téged illet.

Felia előhalászta a zölden csillogó sárkánymedált és Kilian kezéért nyúlt, aki ámuló tekintettel vizslatta a tenyerébe csúsztatott követ.

‒ Talán az édesanyám az, akit a villi támadáskor láttam – jelentette ki váratlanul, miközben egyik kezéből a másikba vette az ékszert.

‒ Úgy tudom, Claryssa fekete hajú volt, nem pedig tűzpiros, de az biztos, hogy nagyon hasonlítasz rá. A szeme éppen olyan sötét volt, mint a tiéd.

‒ És az apám… róla mit tudsz még?

‒ Innen a völgyből szökött át Doras falvába. Nagyon magas, legalábbis Claryssa szerint, ami korábban engem igencsak meglepett, mert mindig abban a hitben éltem, hogy a koboldok valójában kicsik – kuncogott röstelkedve Felia. – Persze, aztán Arlena elmesélte, hogy minden amiatt a Mortimer Leprechaun miatt van… Sajnos Claryssa jegyzeteiből nem derül ki, mi lett a sorsa.

‒ Hhmm… azt hiszem, boldog lennék, ha kideríthetném, mi történt velük. Amíg nem jöttél… talán Gladys vagy magam miatt, de valahogy nem akartam így gondolni rájuk. Hogy talán tudni akarom… Olyan reménytelennek tűnt az egész.

‒ Nem kell, hogy rosszul érezd magad emiatt. Talán most jött el az ideje. De Claryssáékra gondolva én is ugyanúgy érzek, ahogy te, Kilian.

Felia tudta, számára az jelentené az igazi boldogságot, ha Claryssáék rejtélyével együtt valami csoda folytán a férjére utaló szálak is kibontakoznának. Itt, valahol Kopárliget kőfái között azonban mérhetetlenül távolinak tűnt az a nap, amikor felnyitotta a dorasi címet rejtő üzenetet. A levélről aztán öccse, Jeffrey is eszébe jutott, és az éjszaka csendje újból felerősítette szunnyadó bűntudatát, melyet mintha Kilian is megérzett volna.

‒ Van valaki odahaza, akinek üzennél? Sajnos varázsolni nem tudok, ahogy a legtöbb kobold, de talán el lehetne valahogy juttatni az üzenetet.

‒ A férjemnek, Bertrandnak jó volna – rebegte félve.

‒ Szerintem emberekkel nem működik… – vágott közbe Kilian, aki pontosan tudta, Felia mire is céloz. ‒ Próbáltam egyszer, még gyermekkoromban. Édesanyámról… Claryssáról akartam megtudni, hogy mi történt velük a születésemkor, de mikor a fának dőltem és megfogalmaztam, mit szeretnék, a törzsén váratlanul végigfutott valami. Épphogy el tudtam hajolni, mintha mennykő lett volna, még sosem láttam ilyet. Soha többé nem kutakodtam a szüleim után.

‒ Ez különös – tűnődött Felia az állát simogatva. – Amikor a Tündöktó hölgyét kérdeztem Claryssáról és Hegartyról úgy éreztem, mintha eltitkolna előlem valamit.

Kilian váratlanul elvigyorodott.

‒ Vagy csak nem szeretik a kotnyeles embereket… Várjunk csak, Fitzgerald, te lementél Ilgunishoz?

Ajkát elismerően biggyesztette miután rádöbbent hová is vezetett Felia esti sétája.

‒ Ne félj, többet biztosan nem próbálkozom a vízitündéreknél.

‒ Mármint tólelkek! Erre nagyon harapnak! – nevetett Kilian, mint aki nem is csodálkozik, hogy Feliát kipenderítették.

‒ Egyébként, ha a férjednek nem is… Gladysnak még üzenhetnénk. Legalább tudná, hogy minden rendben velünk.

Azzal elővett egy darabka sárga fecnit, rákanyarintott pár távolról is megnyugtatónak tűnő mondatot, majd hanyagul összehajtogatta. Ezt követően néhány sóhaj kíséretében felállt, és megindult a kövek közé.

‒ Most meg hová mész? – tárta szét kezeit Felia felhördülve.

‒ Csak ide, ahhoz a kőhöz – mutatott Kilian egy kisebb lyuk mellett álló sziklára. Pár lépést megtett, majd a levelet szorongató kezét az üreg mélyébe dugta. Mikor visszasétált, az üzenetnek már nyoma sem volt.

Feliának egy mukkot sem kellett szólnia. Kikerekedett szeme beszédesebb volt bármely kimondott szónál.

‒ Üstposta – vetette oda hetykén Kilian.

‒ Tessék?

‒ Üstposta. Akkor vettem észre az üreget, amikor lepakoltunk. De nem csak ez az egy van. Mindenhol lehet találni. A varázsüstöket elássák, a szájukat pedig szabadon hagyják. Belerakod az üstbe a levelet, és az eljuttatja a benne megadott címhez legközelebb elásottba. Gladys úgy naponta nézi a házunk melletti üstöket, úgyhogy valószínűleg holnap már nyugodtan alszik.

‒ Na, jó… ideje, hogy én is aludni térjek – mosolygott fáradtan Felia. Bár lenyűgözte az itteni élet, biztonságban érezte magát, ha gondolatban vissza-visszatért a saját, megszokott kis világába. London lámpafény-homályba burkolózó utcácskáira gondolt és a koszos háztetőkről lecsorgó esővíz illatára.

‒ Jó éjt! Holnap már elérjük a régi gardachit bányát. Ha igaz a füles, amit kaptam, Ficerkő most arrafelé időzik – mondta az ásítástól szinte érthetetlenül Kilian, majd leereszkedett gyűrött pokrócára és a medált szorongatva lassan elszenderedett.

***

Felia az éjszaka folyamán minden apró neszre felriadt.

A köveknek állandóan nekiütközött valami éjjeli madár, és olyan hangokat is hallott, mintha valaki a közelben kavicsokon lépdelne.

Felia a hátára gurult és a csillagokra szegezte tekintetét. Vajon ezek ugyanazok, mint az otthoniak? Hiszen elvileg most a föld alatt vannak, így aligha volna lehetséges. (Bár mostanában ezzel a szóval óvatosan bánt.) Megfogadta, hogy másnap mindenképpen kifaggatja erről Kiliant. Szerette volna azt gondolni, hogy ezeket a csillagokat Jeffrey és Elenor is látják és a hamarosan megszülető unokaöccse, Leopold is.

Aztán Kilian pokrócba tekert alakjára sandított, aki ügyet sem vetett a külvilág zajaira.

Feliának most először jutott eszébe ideérkezése óta, hogy a gyásztól talán olyan mély kómába zuhant, hogy az egészet csak képzeli.

De nem.

Valóságos volt a tikkadt föld, melyen feküdtek és az éjszakai égbolt is a feje felett, ahonnan Bertrand talán most is figyelte őt.

‒ Bárcsak itt lennél – suttogta kabátjába, és egy könnycsepp szaladt végig arcának oldalán, sötét pöttyként érkezvén ruhájára.

‒ Mikor történt? – szólt egy rekedtes hang Felia mellett.

A felébredt Kilian most Felia lábujjai felé fordította kócos fejét.

‒ Március elején. De már egy ideje… – köszörülte meg a torkát Felia – gyengélkedett. A betegsége az utolsó időszakban nagyon hamar súlyossá vált. Előtte voltak olyan napok, amikor elhittem, hogy meggyógyul.

Felia most nyelt egyet, hátha ezzel leszuszakolhatja a torkát feszítő, feltörni készülő zokogást.

‒ Nem lehetett tenni már semmit?

‒ Az orvosok alig mondtak valamit. Végül egy fertőzésre gyanakodtak, amit Bertrand az erdőben szedhetett össze. Az utolsó hónapjait szinte kivétel nélkül ott töltötte, mert megnyugtatta. Bár engem nem győztek meg ezek az érvek.

Felia látta, hogy a medállal babráló Kilian tanakodik valamin.

‒ A tünetek sem voltak szokványosak. Az orvosok azt mondták, hogy olyan, mintha Bertrand… mintha Bertrand szervezete a korához képest jóval megviseltebb lett volna.

‒ Mit gondolsz, mi köze lehet ennek az egésznek… mármint, úgy értem a levélnek, Claryssának és az itteni világnak a férjedhez?

Felia csüggedten felmordult.

‒ Ó, Kilian, ha lenne bármi fogalmam, nem hevernék most itt egy teljesen idegen világban. A cím ‒ ami a levélben volt ‒ annyit azért elárul, hogy Bertrand tudott a házról és akkor valószínűleg ismerte a lakóit is.  Ezt Ilgunis is megerősítette, habár elég ködösen és furcsán…

– Mit mondott pontosan Ilgunis? – csillant fel Kilian szeme, miközben felkönyökölt.

– Azt, hogy ők ketten… szóval, hogy egyek voltak…vagy valami ilyesmi – mondta Felia fintorogva, majd hitetlenkedve megrázta fejét. – Bertrand mindig azt mondta, hogy van, hogy elindulunk egy úton, amiről sejtelmünk sincs, hogy mit tartogat számunkra. Mindig csak az a fontos, hogy mivé válunk az út során. Tudod, Kilian mikor Dorasban voltam, kétségbeesetten kerestem az összefüggéseket, melyek Bertrandhoz kapcsolódhattak. Most már csak a végére akarok járni ennek az egésznek. Kideríteni, hogy mi lett Claryssáékkal… Csupán reménykedni tudok, hogy visszanézve majd a Bertrandra vonatkozó kérdéseim és a levél valódi üzenete is értelmet nyer.

Kilian ekkor harcra készen felpattant, és megfeszült háttal a sötétbe bámult.

Felia olyan hirtelenséggel zökkent ki a beszélgetésből, hogy egyszeriben meg is bánta, amiért ilyen sokat fecsegett.

Hangtalanul felült és feszülten a fülét hegyezte.

A kövek között ismét felcsendültek a kavicsos léptek zajai.

‒ Valaki figyel minket.

Ha tetszett a részlet, oszd meg valakivel, akiről úgy véled, szeretné a történetet vagy kövess az újabb tartalmakért facebookon és instagramon🙂