16. fejezet: Villik és gabókok

Feliának még a szemhéja is sajgott, mikor megpróbálta azt résnyire felnyitni. Csak egy sötét, kör alakú üreget, és sűrű porfelhőt látott, mely egy szekrényben matató, könyvkupac alá bújt lény irányából jött.

A fal mentén körös-körül vaskos kötetekkel és édességdobozokkal megrakott polcok roskadoztak egészen a mennyezetig, pontosabban annak pereméig, ugyanis fent egy szűk, kerek járaton túl a csillagos ég terült el. Ekkor a felszínről egy kötélen vödör zuhant a mélybe és ért földet fülsértő lármát csapva.

Felia riadtan felült és a vödörben ülő, fekete szőrmókra bámult.

A különös lénynek mélyen ülő, fekete gombszeme és egész testét beborító göndör bundája volt. Csak félve, a vödör hézagos deszkái között kukucskált és a tágra nyílt szemű Feliát vizslatta. Bőszen kutakodó társa ebből a néma felismerésből semmit sem érzékelt. Továbbra is zavartalanul kotorászott a régi pergamenillatú kupac alján, majd hirtelen érthetetlenül felmordult. Megfordult és a helyiség közepére, vödörben kuksoló cimborájához caplatott, majd az egyik nyitott könyv rajzolt lapjára bökött. A rajzon egy nő csontváza és testfelépítése állt, mely rögtön ráébresztette Feliát, hogy az idegen szerzetek minden bizonnyal őt tanulmányozzák.

‒ Khm.. – köszörülte meg idegesen torkát, de azonnal megbánta, mikor a fájdalom belenyilallt a tarkójába. Kezével fejéhez majd aggodalmasan hasához kapott. Rádöbbent, hogy fogalma sincs, hol van vagy, hogy hogyan került ide abból a szörnyű, erdőbéli rémálomból. Majd Kilianre gondolt és a kínzó fájdalom mellé a bénító félelem is befészkelte magát bőre alá.

A manók rászegezték kérdő tekintetüket és mozdulatlanná dermedtek. Az egyikük továbbra sem bújt ki a vödörből, a másiknak pedig kiesett a könyv apró mancsai közül.

Beletelt néhány percbe, mire Felia feltápászkodott a fotelból.

Meg tudnátok mondani, hol vagyok?

Bármi is lesz a válasz, gondolta, annál biztosan jobb hely, mint ahonnan idekerült. Ám a szőrös gombócok továbbra is csak pislogtak és egymás között mormoltak egy Felia számára ismeretlen nyelven.

A vödörben lapuló végül kiugrott és szorosan a másik mellé állt. Dörmögve motyogtak valamit, majd az egyikük meglódult, ujjon ragadta Feliát és egy töpörödött asztalhoz ültette.

A sötétszínű lényeknek hamar feltűnt, hogy vendégük egy árva szót sem ért abból, mit dünnyögnek, így inkább a polcokról levett kötetek képeivel kommunikáltak. Felia úgy szerzett tudomást arról, hogy frissítővel szeretnék őt megkínálni, hogy egyikük egy teafüvet ábrázoló illusztrációra mutatott, miközben a másikuk egy forró vízzel teli porcelánkancsót helyezett el az asztalon. Az örökös zsémbeskedésnek tűnő dörmögés természetesen nem maradhatott el, és Felia kezdte megszokni a rajzokkal való társalgást.

Hálás volt a csöndért a legutóbbi őrületes zaj után, ami a fejében tombolt.

Kisvártatva az egyikük – aki korábban a vödörben bujkált – az ölébe pottyantott egy enciklopédiát. Felia felnyitotta a bársonykötéses művet, melyben nem mindennapi élőlények és állatok sorakoztak betűrendben. Minden egy óriási rendszertani táblával kezdődött, majd rátért a különböző rendekre, nemzetségekre és fajokra. Voltak benne goblinok, sidhek, bizonyos bogie-k és koboldok, mindenféle rosszindulatú, csínytevő tündérek, alakváltók és őrzők.

Felia lassan megnyugodott és teljesen beletemetkezett az olvasnivalóba. Átrágta magát a vízalatti és víz mellett élő tündéreken, a gnómok osztályán és a koboldok alfajain, egészen a bányákban dolgozó rémkoppantókig. Mikor már túl volt a boggartokon, a tűzmadarakon és a selkie-ken éppen a villik következtek volna, amikor az egyik kis bozontos teremtmény szőrös mancsával a pergő lapok közé csapott. Felia meglepettségében először nem értette, mit jelentsen ez, de aztán észrevette a jobboldal alján lévő cirádás feliratot.

Gabókok: Természetszellemek országa/vízelementálok törzse/Undinék osztálya/Víz közelében élő tündérek rendje /kútszellemek családja

Jobbára kutakban vagy földalatti üregekben élő apró termetű, sötét, bozontos bundájú tündérek. Fajukon belül a legműveltebb csoportot alkotják. Természetük szerint falánk könyvgyűjtők és szenvedélyes édességfogyasztók. Igen elszigetelt életet élnek, a társaságot ritkán kedvelik. Megvetik az embereket. Természetes ellenségeik az avászok. (lásd még: Avász)

Felia azonnal értette az utalásokat. Mindössze körbe kellett pillantania, de ez esetben, a lábánál kuporgó lényre is elég volt, aki biztatóan bólogatott.

‒ Tehát te egy ilyen kis gabók vagy.

Hamarosan apró társa is megjelent, és egy hatalmas bottal rávágott a másik gabók feje búbjára, mire az színpadiasan elterült.

‒ Belzebubra! – hüledezett, miközben az eszméletét vesztett szőrmók mellé térdelt, aki kisvártatva rákacsintott.

‒ Várjunk csak… ti mentettetek meg? ‒ pattant fel zavartan Felia. ‒ És hol van a medál?

Az addig tűrhető rendetlenség csak most öltött rémisztő méreteket. Mire azonban ezt kimondta, a korábban még a padlón heverő gabók már ott is termett, mancsában a zöld kristállyal.

‒ Hogyan hálálhatnám meg? – töprengett, de a gabókok már nadrágja szárát ráncigálták. Az anyag súrlódásától megcsörrent a falszellemektől kapott csokoládé fóliacsomagolása.

‒ Hát persze!! – mosolygott Felia, majd mélyen a zsebébe nyúlt és átadta az édességet segítőinek.

‒ Egy kicsit még kölcsön venném az enciklopédiát, ha nem… ‒ a gabókok azonban mit sem törődtek már az olvasni vágyó Feliával. Újonnan kapott csemegéjük teljesen megbabonázta őket és már a jövőbeni helyét keresték az egyik ínyencségekkel teli polcon.

Felia ismét magához vette a vaskos kötetet és a végére lapozott. Egy óriási V betűnél állította meg a sárga lapokat, majd némán olvasni kezdett.

Villik: Természetszellemek országa/levegőelementálok törzse/szilfek osztálya/démonok rendje/szellemdémonok családja/lidércek nemzetsége

Halhatatlan, démoni lidércek, akik erdőkben, fenyvesekben élnek. Nemcsak fizikai, de lelki támadókészséggel is rendelkeznek. Akár a kiszemelt áldozat gondolataiba, érzéseibe is képesek belelátni, hogy felhasználják azokat. Mivel igen gyakran váltogatják külsejüket, valódi alakjukat máig rejtély övezi. Valószínűsíthető azonban, hogy teljesen áttetszőek.

Védekezés: az áldozat homlokára, tarkójára mért erős ütés, mely eszméletvesztéssel jár (így a villik nem tudnak beférkőzni az áldozat fejébe).

Miközben elmélyült a szövegben, Feliának beugrottak az este korábbi emlékei és hideg futkosott a hátán, mikor azokra a szörnyűségekre gondolt, amiket hallani vélt. Hogy minél hamarabb elfelejtse őket, a sorok közé temetkezett.

Véletlenül talált rá az Őrzők című fejezet lényeire, azon belül is a kéregőr kifejezésre. Lassacskán a végére ért, amikor eget rengető üvöltés zavarta meg a kút üregének gondtalanságát.

A gabókok fejvesztve futkároztak és Felia is épphogy követte volna példájukat, amikor megrázkódott a kőfal és az odalent rejtőzők a helyiség közepére tapasztották kíváncsi tekintetüket.

A leérkező vödör tetején nem más állt, mint az éktelen kiáltozás forrása.

Kilian.

‒ A koboldok aranyára! Hát végre megvagy és épségben! Már égen-földön kerestelek! A kéregőrök mondták, hogy… mi a baj?

A megdermedt Felia kétkedőn nézte, ahogy Kilian leszáll a kötélről és elindul egyenesen felé.

Legutóbb szerencséje volt a gabókokkal, de ez vajon másodjára is sikerülhet?

‒ Én vagyok az, Kilian! Most tényleg! Mint mondtam a kéregőrök… és mielőtt megkérdeznéd, kik azok…

‒ A fák szellemei! – vágott közbe Felia eldobva épp az őrzők fejezetnél nyitva hagyott könyvet. – A fák kérgében laknak és védelmezik azt. Tudom. Mikor eltévedtem, mintha a kezemmel éreztem volna őket. Mozgott a fa törzse az ujjaim alatt. Akkor azt hittem, csak képzelődöm, illetve… tulajdonképpen képzelődtem is.

Felia nyugtalanul fürkészte cipője orrát, és Kilian hamar megérezte kedvetlenségét.

Vigasztalón Felia jeges kezéért nyúlt.

‒ Sajnálom, hogy magadra hagytalak. Nem fordul elő többet. Ígérem, hogy vigyázni fogok rád – esdekelte.

A gabókok felváltva, értetlenül bámulták a két, számukra óriásnak tűnő embert.

‒ Ahogy az sem fordul elő többé, hogy elkóborolok – emelte fel fejét Felia, ekkor hirtelen – saját magát is meglepve ezzel – Kilian nyaka köré fonta karjait, majd félve hozzásimult. Tisztában volt vele, hogy valójában alig ismeri, ám most mindennél jobban örült, amiért viszontláthatja.

Bertrand óta először fordult elő vele, hogy megérintett egy férfit, de Kilian még nála is meglepettebb volt. A csodálkozástól megfeszült, ám öröme hamar legyőzte bizonytalanságát. Nagy kezeit Felia keskeny hátára fektette és melegen átölelte. Ahogy Kilian erősen tartotta fáradt testét, Feliát egyszerre öntötte el különös bizsergés és határtalan nyugalom.

Mintha sérült szívére egyszerre orvosságot öntöttek volna.

– Mennyivel másabb így az ölelés… – szólalt meg percekkel később Kilian rekedt hangon, mint aki épp most ébredt fel egy hosszú álomból.

– Mármint hogy? – bontakozott ki Felia Kilian karjai közül.

– Hát… így, hogy te is ember vagy… – mondta Kilian lesütött szemmel, mire megkönnyebbült nevetésben törtek ki.

Felia lassan elhúzódott, hogy megköszönhesse, amiért ilyen sokáig maradhatott, mire a gabókok alvást színlelve egymásra vetődtek, hangos horkolást imitálva.

Felia felkacagott Kilian rosszalló arckifejezését látva.

‒ Azt akarják, hogy itt maradjunk éjszakára – tolmácsolta.

‒ Miért is ne! – vonta meg vállát Kilian. – Biztonságosabb nappal továbbindulni. Kopárliget még Árnybereknél is barátságtalanabb.

Felia úgy vélte, mára már bőven kijutott neki a veszélyből és egészen hajnalig nem akart tudomást venni arról, hogy vajon Kopárliget milyen meglepetéseket tartogat még számukra.

Bár az éjszaka folyamán arra is fény derült, hogy a kútban a két gabókon kívül legalább még vagy két tucat lakik, Felia rég nem aludt ilyen mélyen.

Kilian végül is megtalálta, a rémálmok pedig ‒ hála a gabókok hatékony nyugtatóteájának ‒ ezúttal nem látogatták meg.

 

Másnap kora reggel – Felia legnagyobb bánatára – maguk mögött kellett hagyniuk a gabókok otthonos kútját. Természetesen útravalót is kaptak, egy kis teásdoboz, valamint némi, nehéz szívvel átnyújtott aprósütemény formájában.

***

‒ Tudod, nagyon megleptél – közölte Kilian, mikor már tisztes távolságban voltak éjjeli szálláshelyüktől. – A gabókok ki nem állhatják az embereket.

‒ Úgy tűnik, velem ez egyszer kivételt tettek – emelte fel büszkén fejét Felia.

Ezen a szép reggelen, jóval derűsebb hangulatban volt, mint azt a korábbi hetek során csak képzelni merte volna.

 

Útjukat folytatva, ismét az óriási tölgyek árnyéka alatt barangoltak. Leszámítva a hatalmasra nőtt makkokat és bokrokat, a felkelő nap fényében minden olyan volt, mintha csak egy közönséges, skóciai erdőben sétáltak volna.

‒ Emlékszel valamire a tegnap estéből? – puhatolózott Kilian, miután perceken át fürkészte Felia arcvonásait.

Ha valaki, hát ő aztán tudta, hogyan lehet elrontani egy gondtalannak ígérkező napot.

‒ Bár ne emlékeznék ‒ sóhajtott Felia.

Nem tudta, hogy magától a kérdéstől, vagy csak a ruhájára szálló harmattól didereg.

‒ Engem is ért már villi támadás ‒ vallotta be kissé szégyenkezve Kilian. – Habár még egészen kiskölyök voltam, a mai napig tisztán emlékszem. A villik keltette látomások általában nem hosszú életűek, ezért nem is beszéltem erről még senkinek. Nem akarom, hogy azt gondolják, nem tudok megbirkózni vele.

Feliát meglepte Kilian őszintesége. Megfeszült ábrázatát látva, tudta, nem lehetett egyszerű ezt megosztania vele.

‒ Talán, ha elmondod, mi az, amit láttál…

‒ Ez benne a legnevetségesebb. Csak egy arcra emlékszem. Egy női arcra. Tűzpiros haja volt és fekete szemöldöke. Ráncokra is emlékszem és egy hosszú, hegyes orra. De többre sajnos nem tudok visszagondolni. Van, hogy álmomban is látom, vagy néha, mikor behunyom a szemem.

‒ Rémisztően hangzik. Láttad már őt korábban?

‒ Nem – felelte Kilian kurtán.

‒ Nekem nem telik el úgy éjszaka, hogy ne álmodnék Bertrandról – sóhajtott szaggatottan Felia a távolt vizslatva. – Tudod, olyan, mintha egy láthatatlan gömbben volnék – hunyta be szemét. ‒ Körülöttem mindenki tudomásul vette, hogy ő már nincs többé, de az én szívem még mindig azt hiszi, hogy ez nem a valóság. Mintha valaki másnak az életébe csöppentem volna, és azt a pillanatot várom, amikor visszakerülök a sajátomba, ahol minden ugyanúgy van, mint régen.

Felia gyomra fájdalmasan összeszorult, ahogy gondolatai saját hangján szólaltak meg.

Rádöbbent, hogy egészen eddig a pillanatig senkivel sem beszélt a történtekről. Mellkasa zihálni kezdett, válla pedig megremegett, mire Kilian önkéntelenül közelebb húzódott hozzá. Kezét vigyázva Felia dereka mellett nyugtatta.

‒ Ugyanakkor félek is kilépni ebből a képzeletbeli gömbből – folytatta vallomását. Reszkető ujjait hasára téve nyugtatta, hátha alábbhagy a keserves, szorító érzés, mely már a járást is megnehezítette.

‒ Valahol mélyen mintha tudatosan késleltetném a felismerést. Olyan érdekes ez a kettősség… egyszerre tudom is, hogy mi történt vele, mégis annyira hihetetlen. Az emberek éveken át abba a hitbe ringatják magukat, hogy nekik erős őrangyaluk van, az ő életük normális és nem történhet velük semmi rossz. De ezt csak azért teszik, mert bénító már maga az elképzelés is, hogy nem vagyunk ura a saját életünknek. Hogy jöhet egyszer egy betegség, egy baleset, vagy csak egy apró véletlen, ami nem rajtunk múlik és minden eltűnhet. Elviselhetetlen ilyen védtelennek és kicsinek lenni.

‒ De azzal sem tölthetjük az életünket, hogy minden percben harcra készen állunk.

‒ Persze, tudom. Ez a másik borzasztó dolog. Hogy valójában nincs megoldás.

Felia elfordította fejét, de Kilian még így is észrevette a szeplőin vánszorgó könnycseppeket.

‒ Talán az, ha minden nap tudatosítjuk magunkban, hogy sérülékenyek vagyunk.

‒ Nagyon félnék, ha ezt minden reggel, amikor felébredek, el kellene mondanom magamnak. Hogy lehetnék így biztos pont valaki számára? – rebegte, miközben lepillantott ingére, oda, ahol a pár hetes Cedriket sejtette.

‒ Ez a legfőbb baj szerintem.

‒ Ezt hogy érted?

‒ Úgy, hogy szerinted ez a kettő – bevallani magadnak, hogy törékeny vagy és biztos pontnak lenni valaki számára – két különböző dolog. A természetben semmi sem biztos, minden folyamatos változásban van, mégis nézz körül! Hát nem ez a világ legerősebb rendszere? Ezer és ezer élőlény bízza rá magát nap, mint nap. Te is ilyen vagy Felia, és ha be mered ezt ismerni, senki sem árthat többé neked.

***

Feliának egész úton Kilian szavai visszhangzottak a fejében.

Legközelebb már csak akkor szólalt meg, amikor kiértek Árnyberek fáinak hatalmas, oszlopszerű törzsei közül. A távolban pár egymás hegyén-hátán heverő, szürke bucka kezdett kirajzolódni a ködből.

‒ Az ott Kopárliget – mutatott a távolba Kilian.

Feliát finoman szólva sem vette le a lábáról a látvány.

Kopárliget szikkadtnak és ridegnek hatott. Egyetlen zöld folt sem jelezte, hogy akár csak egy árva, élettel teli oázis is várná őket odaát. Az egész területet beborították az egymást érő, homokszínű kövek, melyek úgy festettek, mint a földből kinyúló óriások húsos ujjai.

Ekkor egy idegen hang csendült föl a hátuk mögött.

‒ Úgy néz ki, mint egy kőerdő, igaz? Merthogy tulajdonképpen az is.

‒ Eoghan! Barátom, mi szél hozott erre?

A megpördült Kilian máris egy roppant szokatlan lényhez tartozó, kérges kezet szorongatott. A nyurga férfi földig érő szakállán összegabalyodott ágak és mohacsomók csüngtek. Aránytalanul hosszú végtagjait vállára vetett kéregpalást takarta, egyik kezében egy bunkós botot szorongatott. Bőre száraz volt, erezetes, tele odúkkal. Fején madárfészekre hasonlító, bozontos hajkorona ágaskodott szerteszét.

Felia az enciklopédiában olvasottak alapján azonnal felismerte.

‒ Te egy kéregőr vagy! – szaladt ki a száján a gondolat, mire Eoghan rászegezte bogyószemét.

‒ Üdvözlöm! Örülök, hogy végül megkerült – kacsintott kissé darabosan bogáncsszemöldöke alól.

‒ Mindketten hálásak vagyunk a segítségedért.

‒ Ez természetes Kilian, nemcsak a fák lehetnek bajban ezen a vidéken. Látom, Kopárliget felé tartotok. Figyelmeztetni szeretnélek benneteket, hogy Fagyöngyszállásról néhány napja kiszökött pár fogvatartott, akikről azt gyanítják, hogy Hilde ellen szervezkednek. Legyetek nagyon körültekintők.

‒ Észben tartjuk! – biccentett Kilian engedelmesen.

‒ Fel kell készülnünk. A megannyi méltatlan intézkedés és a zúgolódások csupán a kezdet. Egyre több hír kering arról, hogy Herzeloide egy új tartomány létrehozásán munkálkodik. Csatlósokat készül gyűjteni maga mellé.

‒ Úgy tudtam Nurd-völgyre fáj a foga – szólt közbe Kilian homlokráncolva.

‒ Hildével szemben vajmi kevés esélye van, amíg itt marad. Ezt úgy tűnik, ő is belátta. És hát, az ogham jövendölés még sosem vitt tévútra minket.

‒ Mit mutattak a jelek?

‒ Ó, Kilian! Az új évezred hetedik évétől nem lesz olyan világ, ami kedves lenne szívemnek. Király nélküli hódításokat, virágtalan mezőket, teremtmény nélküli vizeket láttam.

Eoghan arca búskomor hamuszínt öltött, mintha kérges bőréből kiszökött volna a napfény.

Felia tanácstalanul pislogott és aligha értett valamit abból, ami elhangzott. Ám azt nem lehetett nem észrevenni, hogy a körülötte állók viselkedése megváltozott. Félelem és fenyegetettség fészkelte be magát a szívekbe, melyek mind egy láthatatlan, sebesen közeledő gonosz hírnökei voltak.

Ha tetszett a részlet, oszd meg valakivel, akiről úgy véled, szeretné a történetet vagy kövess az újabb tartalmakért facebookon és instagramon🙂

Az oldalon további háttérinformációkat is találsz a blogregényről, a tartományokról és varázslényekről, a karakterekről, és egy kis koboldtörténelemről térképekkel illusztrálva.