15. fejezet: Árnyberek

Kora reggel, miután Gladysnak sikerült egy egész koboldhadnak elegendő ételt leszuszakolni a torkukon, a kalandorok végül útnak indulhattak.

‒ Készen is vagyok! Szóltam a vadászoknak, hogy egy kis időre nélkülözniük kell, de úgy is tartoznak nekem. Hetedfél ezrelék, hát maga semmit sem aludt?

Kilian széles válla jelent meg a boltíves ajtóban. Felia csak most, a nappali fényben vette észre, hogy vonásai legalább annyira szépek, mintha ő maga is kobold volna. Kilian bőre sima volt és napbarnított, borostája ébenfekete, termete robusztus. Tekintetéből jóindulat, melegség és kedvesség sugárzott. Bőrmellénye és vászon inge azonban most leginkább egy westernfilm szereplőjére emlékeztette Feliát, aki George ruhadarabjainak jóvoltából majdnem ugyanígy festett.

‒ Tudja, a nyugalmas esti sétákhoz vagyok szokva – nyöszörgött nyúzottan.

‒ Értsem úgy, hogy éjjel máris nélkülem kalandozott? – hüledezett Kilian, majd Feliához lépett. – Egyébként, hiába öltözött vadásznak, ilyen élénkvörös hajjal bármilyen távolságból kiszúrják, és nem csak az állatok…

‒ Árnyberek tölgyei közé nem sokan merészkednek rajtad kívül Kilian, te is tudod. Talán jobb is, ha azon keresztül mentek ‒ tanácsolta a tüsténkedő Gladys kissé aggodalmaskodva. ‒ Ó várjatok, még ezt-azt becsomagolok nektek.

Gladys egy perce még előttük serénykedett, ám mostanra már a konyhából kiabált ki az előszobába. Sötétkék árnyalatot felvett tekintete kisvártatva ismét felbukkant az ajtóban.

‒ Noha Kilian ismeri a környéket, akár a tenyerét, Nurd-völgy olykor még a legtapasztaltabbakat is meglepheti.

‒ Ne aggódj! – jelentette ki határozottan Kilian már az előszobában. – Épségben visszaérünk. Reméljük, Felia megleli azt, amiért ilyen nagy utat megtett.

‒ Soha nem attól kell tartanunk, hogy megtaláljuk, amit kerestünk, hanem, hogy rábukkanunk valamire, amire nem számítottunk.

Ezekkel a szavakkal intett búcsút Gladys a völgy dombjainak árnyéka alól, majd eltűnt a billegő sárkányfog kopogtató mögött.

***

A két vándor órákig szótlanul menetelt egymás mellett, aztán mikor Felia kis híján átesett egy sárkányfülű émelygyökérbokron, időszerűnek látták, hogy felfüggesszék a némasági fogadalmat.

Később, már a sűrű erdőben barangolva Felia sokat mesélt Kiliannek Skóciáról, Dorasról és Claryssáék házáról. Beszélt a férjéről, Bertrandról, és hogy neki köszönhetően otthonosan mozog az erdőben.

‒ Bertrand imádta a természetet, rengeteg időt töltöttünk a szabadban. Mindig én voltam az, aki kicsit visszahúzta őt a földre. Mondjuk nem csoda, senki másra nem számíthatott…

Kilian kérdőn nézett maga elé, mintha azon tépelődne, mit is jelent ez pontosan.

‒ Bertrand… szóval nem szívesen beszélt a családjáról, tudja? Soha sem találkoztam velük.

‒ De valamennyire azért ő is befolyással volt önre, nem igaz? ‒ kérdezte Kilian, miközben áthaladtak egy szűk ösvényen.

‒ Talán nem annyira, mint szerette volna.

‒ Akkor tényleg okkal van itt. Lehet, hogy ez az, amit valójában meg kell tudnia.

Felia kíváncsian ráncolta homlokát.

‒ Bertrand ahelyett, hogy konkrét utasításokat hagyott volna, melyeket maga egy-kettőre megért, rávette valamire, ami sokkal inkább őrá jellemző. Ha mégsem lesz cél az út végén, akkor is büszke lehet, hiszen olyat tett, amit a férje is elismert volna. Ez biztosan nem véletlen.

‒ Igen… talán van valami abban, amit mond, Kilian ‒ mosolygott fel a férfira.

‒ Mi lenne, ha elhagynánk ezt a furcsa beszédet? Nehéz ügyelnem arra, amit mondok, különösen úgy, hogy közel egy idősek vagyunk, nem igaz?

Az utolsó szavakat csak vigyázva ejtette ki, nehogy érzékeny pontra találjon.

‒ Rajtam nem múlik! ‒ vigyorodott el Felia, majd belecsapott a férfi átnyújtott tenyerébe.

‒ Ennek örömére szolgálnék pár jó tanáccsal az útra. Persze, csak ha nem bánod.

Felia beleegyezőn bólogatott, mire Kilian arca elé emelte kezét – mely így szinte eltakarta azt –, és ujjaival számolgatni kezdett.

‒ Egy! Mindig maradj észrevétlen! Kettő! Sose higgy elsőre a szemednek! Három! Ügyelj arra, hogy senkit se bámulj meg. Aki bámul, az nem idevalósi, és aki nem idevalósi, az mindig gyanús.

‒ És mi történik, ha társaságba keveredem?

‒ Fontos, hogy eltakard a füled és a hajad. A koboldoknál a vörös haj egyet jelent a háború istennőivel, és mi most csetepatét szeretnénk a legkevésbé. Na, de a lényeg! Ahhoz, hogy beilleszkedj, elég, ha váratlan pillanatokban néha fennhangon így szólsz ‒ Kilian lazán megállt és öblös hangon elkurjantotta magát.

‒ A koboldok aranyára! – itt hatásszünetet tartott ‒ meg, szent csurjásfa! Vagy…… hogy a fomoriak vinnének el… de reméljük, erre nem lesz szükséged.

Felia az útmutatásokat hallgatván már előre látta nurd-völgyi sorsát.

‒ Nagyon messze van az a Ficerkő vagy micsoda? – bökte ki végül bizonytalanul.

***

A hatalmas, szinte lehetetlen méretű tölgyek alatt nehezebbnek bizonyult a tájékozódás, mint azt Felia korábban gondolta. A fák törzseit több, összekapaszkodott ember is nehezen tudta volna körbe érni. A levegő az összeérő lombsátor árnyékában rendkívül hűvös volt, a rozsdabarna avar alatt pedig letört gallyak és éles kövek bújtak meg alattomosan. A természet rejtett csapdái Kilian számára láthatóan nem okoztak különösebb gondot.

‒ Ha észak felé tartunk, akkor kijutunk az erdő szélére, ahonnan, ha minden jól megy, már látni lehet a sziklát.

‒ Hogy lehet, hogy ember létedre ilyen szabadon flangálgatsz? Arlena a gyökereken keresztül vitt engem az otthonodig.

‒ Látod ezt a rajzot itt?

‒ Azzal elhúzta vászon inge gallérját, mely alatt egy szarvas fekete vonalai húzódtak. A karcolt ábra Feliát az állóóra tetejét díszítő állatra emlékeztette.

‒ Csak nem tetoválásod van? ‒ horkantott Felia meglepetten.

‒ Ezt Hildétől kaptam úgy egyéves koromban. Tudod, a koboldnépek fahoroszkópot használnak. Minden fához tartozik egy szent állat, mely védelmet nyújt. Az én őrzőm a szarvasbika. Így, hogy magamon viselem, oltalmat ad. Voltaképp az itt élőknek fel sem tűnik, hogy más volnék. Emberek előtt azonban, úgy látom, nem működik ‒ húzta cinkos mosolyra száját. ‒ Különleges ajándék volt a királynőtől.

‒ Hogy-hogy ennyire a szívén viseli a sorsod?

‒ Furcsán fog hangzani, de nem tudom. Gladys nem mesélte, hogy Hilde ismerte volna anyámat. Azt mondták, az utazást követően már nem… szóval már nem volt sok ideje hátra.

Felia lehajtott fejjel gondolkodóba esett.

‒ Mit gondolsz, miért hozott át emberként téged ide, ahonnan az édesapád egyszer már elmenekült? Miért nem maradt a biztonságos otthonotokban? ‒ fordult Felia Kilian felé. ‒  Én jártam ott… békés hely, leszámítva egy két bosszantó alakot.

Feliának akaratlanul is eszébe jutottak kedves, minden lében kanál falszellemei.

‒ Talán épp emiatt… ‒ vágta rá Kilian átbújva egy korhadt ág alatt. ‒ Mert valamiért mégsem érezte magát ott biztonságban.

 

Kilian magabiztosan szelte az erdei ösvény bukkanós akadályait. Olykor azonban megállt egy–egy bizarr növény mellett és olyanokat motyogott az orra alatt, minthogy ”ennek a boglyas tekergőszömörcének nem kellett volna így csavarodnia” vagy, hogy ”visszafelé vinnem kell Gladysnak ebből a csengettyűs fülőkéből, remek lesz teának.”

‒ Kérdezhetek valamit? – tért magához egy tépett borkancsós bíborka bokorban történő hosszas szöszmötölést követően.

Felia szenvtelenül megvonta vállait.

‒ Tényleg… tényleg egy kobold az apám? ‒ hebegte tágra nyílt szemmel.

‒ Hát… korábban azt reméltem, hogy épp ez az oka, hogy idehoztak téged… de ezt leszámítva, úgy hiszem, igen.

‒ Nem semmi! – álmélkodott Kilian. – Tudod, Gladys csak annyit mondott el nekem, amennyit Hilde királynőtől megtudott.

‒ És mi van akkor, ha Gladys nem volt veled őszinte?

Felia szívből remélte, hogy kérdésével nem veti el Kiliannél a sulykot. Semmi esetre sem akarta megbántani, mert amitől a leginkább tartott az az volt, hogy lovagias kísérője magára hagyja őt az erdőben.

‒ Ugyan… otthont adott nekem. Ha igazán ártani akart volna, megtehette volna számtalan, sokkal súlyosabb eszközzel is. Ha pedig mégis hazudott, valószínűleg jó oka volt rá.

‒ Megértem, hogy ennyire bízol benne.

Kilian eltökélten bámult az avarba, mit sem törődve a Felia hangjában fellelhető kétellyel.

‒ Az életem múlt ezen. Rajta és Arlena nővéremen kívül itt senkim sincs. Nagy botorság lett volna másként tennem.

Ekkor hirtelen, mint a felhúzott íj, Kilian teste megfeszült és karját Felia elé lendítette.

‒ Mi az? Mi a baj? ‒ suttogott a lefékező Felia, miközben az erdő fáit fürkészte.

‒ Csss! Gyere utánam!

Kilian magával húzta Feliát egy tölgy alatti bokor levelei közé. A bokor olyan méretes és tágas volt, hogy legalább még vagy ketten kényelmesen elfértek volna mellettük.

‒ Valaki van itt.

Kilian a távolban kutatott, hátha megmoccan valami a lombok között, de a táj csendes maradt.

‒ Lehet, hogy egy állat? ‒ szorította meg Felia Kilian karját.

‒ Itt a vadállatok jelentik a legkevesebb veszélyt. Hallottál már a villikről, Fitzgerald?

‒ Hogy kikről? ‒ értetlenkedett Felia, majd miután biztosra vették, hogy senki sincs a közelükben, óvatosan visszatértek az ösvényre.

‒ A villik amolyan lidércfélék – kezdett bele Kilian még mindig a tájat szemlélve. – Fényekkel és dalokkal az erdőbe csalogatják a gyanútlanokat. Képesek gondolatokat, vagy akár érzelmeket is irányítani és különböző alakot ölteni. Sajnos nem igazán lehet védekezni ellenük, az egyetlen hatékony fegyver a felkészültség – hangzott el a nyugtalanító figyelmeztetés, mely azon nyomban kizökkentette Feliát naiv kábulatából. A skóciai erdő ehhez képest bájos kis pagony ‒ gondolta magában.

‒ Akkor a villik olyanok, mint a nimfák? ‒ tapogatózott bizakodva.

‒ Ha tudnám, hogy mi az a nimfa, akkor megmondanám, hidd el.

‒ Szépséges, erdei tündérszerűségek.

‒ Attól tartok, a villik hírből sem ismerik a szépséget. Viszont lassan nem ártana gallyakat keresni, amíg még világos van. Táborhelyet kell találnunk, itt hamar besötétedik.

‒ Rendben. Mit szólnál, mondjuk ahhoz a helyhez?

Felia egy kisebb tisztás felé intett, mely körül szabályos alakban magasodtak a fák, és a bokrok is csak alig érték egymás leveleit.

‒ Nagyszerű lesz! Akkor hozok gallyakat, te pedig készítsd elő a helyet. Ja és még valami! – vetette oda válla fölött. – Ha lehet, ne kószálj el!

Azzal Kilian Feliára hagyta takarókkal körbetekert zsákját és határozott léptekkel megindult a naplemente színezte, sárga ágak közé.

***

Az erdő hamar elnyelte Kilian lépteinek hangját.

Felia a sűrű bozótost kémlelte, miközben nekilátott kihámozni a csomagok tartalmát. A táborhely lassan készen állt, a tűz helyét a körberakott pokrócok jelölték, de Kiliannek még nyoma sem volt.

Felia az egyik kockás lepedőn gubbasztott és a nyakában lógó sárkánymedált forgatta. A tétlen várakozás felerősítette aggodalmát, hogy Kiliannel talán történt valami. Vagy ami még rosszabb, talán egy gonosz villi keresztezte az útját.

Miután megelégelte a nyugtalankodást, felállt és elindult, hogy bejárja a tisztást.

Az éj már szinte teljesen leszállt, és a hűvös levegő is megérintette Felia didergő vállait. Ahogy a pokróccal a hátán kódorgott a fákkal szegélyezett rét szélén, úgy érezte, ha még egy percet kellett volna ülnie egy helyben, nemcsak halálra fagyott, de meg is őrült volna.

Talpa alatt porrá váltak a száraz, csörgő falevelek, de a saját maga keltette hangzavaron túl, mintha mást is hallott volna.

Valaki beszélt a távolban.

Felia nem értette tisztán a kiejtett szavakat, de bizonyos volt benne, hogy a vele szemközti keskeny csapás felől érkeztek. Talán Kilian magában beszél, vagy találkozott valakivel – gondolta, és rátért a kavicsos elágazásra.

Az ösvényt körbefonták a lelógó, tüskés faágak, melyek alatt csak bujkálva lehetett közlekedni. Az addig távolban zúgó hangok az úton haladva felerősödtek, majd egy csapásra teljesen elnémultak.

Felia megtorpant és kíváncsian körülnézett.

Az addig háta mögött elterülő, megtett ösvény most két eltérő irányba ágazott. Mikor megdörgölte szemeit és újra kinyitotta, újabb két ösvény nőtt ki a már meglévőkből.

Mire feleszmélt, egy hatalmas útvesztő kellős közepén állt.

Forgott jobbra, majd balra is, hátha valami csoda folytán megismeri azt az utat, amelyiken idetévedt. Csakhogy a furfangos erdei ösvények nem könnyítették meg a dolgát. Mintha csak tükröket helyeztek volna el mindenfelé, az őt körülvevő csapások a megszólalásig hasonlítottak egymásra.

Felia kétségbeesetten indult el az egyik lehetséges irányba, majd dermedt meg ugyanazzal a lendülettel, mikor bizonytalanul egy másikra pillantott. Rémületét csak tetézte bűntudata, amiért nem hallgatott Kilianre és most fogalma sem volt, mitévő legyen. A következő pillanatban ismét hangok ütötték meg fülét, ám most mindenfelől hallani vélte őket. Egyre csak közeledtek, de a szavakat továbbra sem értette.

A sötétség minden alakot magába olvasztott.

Mikor az érthetetlen zsivaj már elérte, Felia védekezőn arca elé emelte kezeit. Felsikoltott, amikor egy magas, feketébe burkolózó alak állt elé oly közel, hogy annak mély lélegzetvételei ütemesen Felia hajszálaiba kaptak.

Majd hirtelen lámpás fénye gyulladt, megvilágítva az idegen hátborzongató ábrázatát.

‒ Belzebubra! Épp téged kerestelek! – sóhajtott remegő hangon a megkönnyebbüléstől, mikor megpillantotta Kilian alulról megvilágított, árnyékos vonásait.

‒ Nem megmondtam, hogy ne kószálj el! Az erdő veszélyes ilyenkor, főleg egy magadfajtának – mérgelődött kezével a fák felé hadonászva, amikor Feliának szembeötlött egy apróság.

‒ Nem gallyakat gyűjteni mentél? Azt hittem, már sikerrel jártál! Mi tartott ilyen sokáig?

‒ Találtam egy kunyhót nem messze innen, de amíg nem bizonyosodtam meg róla, hogy senki nem lakja, nem akartam visszaindulni. Ott biztonságosabb lesz éjjel.

‒ Remek, akkor csak utánad!

Azzal Felia az ösvények irányába mutatott, ám azok addigra köddé váltak.

Arcáról szinte lefolyt az élcelődő mosoly, mikor ráeszmélt, csupán az az út szélesedik előttük, melyen át nemrég elindult.

‒ Inkább nekem kellene kíváncsiskodnom, hogy a táborhely előkészítéséhez mire volt szükséged az erdőből? ‒ lépett Kilian a tisztáshoz vezető járásra.

Felia szívből örült, hogy Kiliannek nem tűnt fel zavartsága. Csak még inkább megdorgálta volna, ha elmondja neki, talán épp időben jött.

‒ Úgy tűnik, némi bajkeverésre – motyogta végül a kavicsok közt téblábolva. – Sajnálom, de képtelen vagyok a semmittevésre. Miután végeztem a pokrócokkal, semmi dolgom nem akadt és hát…

‒ Megértelek. Végül is, itt az erdőben bőven akad tennivaló. Például menteni az irhád, ha elkap egy lidérc vagy valami más. Rögtön nem unatkozik az ember lánya, nem igaz? – gúnyolódott Kilian, miközben lendületesen lépkedett a kiálló gyökerek között.

‒ Nincs mentségem.

Felia lehorgasztott fejjel követte Kilian egyre csak szaporodó lábnyomait, még nem ismét a rétre értek. Fogalma sem volt, hogyan jutottak ki ilyen hamar a sűrű bozótosból, mivelhogy jóval hosszabb útra emlékezett. Okosabbnak vélte, ha baklövését követően nem kérdezősködik, és amilyen gyorsan csak lehet, összeszedte táborhelyük darabjait.

‒ Gladys említett nekem valamit tegnap éjjel, amikor megszálltál nálunk ‒ fordult néhány perc csend után Kilian Feliához, miután ismét az erdőben kutyagoltak.

‒ Pontosan mire gondolsz?

Az ösvény jóval sárosabb volt a korábbinál és Feliát az sem segítette, ha a mohával fedett kérgekbe kapaszkodott. Olyan érzése volt, mintha azok minduntalan megmozdultak volna ujjai alatt.

‒ Valamire, ami engem illet. Engem, mint Claryssa fiát.

Kilian lecövekelt és elszánt, tintasötét tekintetével a Felia nyakában lógó láncra meredt.

‒ Természetesen visszaadom, amint a házhoz érünk.

‒ Megnézhetném? – erősködött.

‒ Itt? Az erdőben? – tiltakozott Felia Kilian rángatózó arcizmait fürkészve.

‒ Idő, még odaérünk. Csak egy pillantást hadd vessek rá. Ez az utolsó emlékem édesanyámtól- sóhajtott. Ilyen nagy kérés ez?

Felia hezitált.

Végtagjai egyszerűen nem engedelmeskedtek akaratának. Lábai a földbe gyökereztek, egyedül kezei mozogtak, melyek észrevétlen sebességgel akasztották le nyakából a zöld kristályt rejtő ékszert.

Már a levegőben tartotta a medált, amikor ismét Kilian árnyékos arcára nézett.

Annak vonásai azonban hirtelen megváltoztak. Bőre felpüffedt, szemöldöke hol eltűnt, hol feldagadt. Szája sarka kísértetiesen füléig ugrott, szemei pedig hátraestek.

A hátborzongató torzulás végül abbamaradt és immáron Ilgunis fehér fénye ragyogott le Felia hajára.

‒ Tudom, hogy mi vár rád… – mormolta Felia fölé tornyosulva. Kisvártatva kopoltyús feje eltűnt és helyét Gladys őszülő tincsei vették át.

‒ Azt hiszed, csak úgy idejössz és elviszed tőlem az egyetlen fiamat?

Gladys szivárványszemét Arlena szigorú pillantása követte.

‒ Csak a bajt hozza ránk! – harsogta csípőre tett kézzel, mire a kísérteties alak egyszeriben Bertrand csalódott szavait kiáltozta.

‒ Mit tettél? A gyermekünk érdekében sem tudsz felelősségteljesen viselkedni?

‒ Menedéket nyújtottunk neked és ez a hála?

Az ormótlan arc ezúttal Jeffreyé volt.

A hangok továbbra is fáradhatatlanul őrjöngtek és úgy tűnt, eszük ágában sincs csitulni.

Felia összeroskadt, kezét fülére tapasztotta, majd Cedriket védve átölelte derekát. A zaj egyre erősödött és forgott körülötte az egész erdő.

”Add hát ide a medált”…”bajt hoz ránk”… ”csalódtam benned”… ”semmi keresnivalód itt”… ”nem vigyázol a gyermekünkre”… ”Tudom, milyen szörnyűségek várnak rád”…

A sokasodó, egymásba gabalyodó visszhangok ellepték a lombokat, így Felia keserves zokogását senki sem hallhatta. A nyaklánc lecsúszott kezéről, és egyenesen az ördögi lény lábai elé hullott, aki nem vesztegette az idejét.

Felia tarkójába hirtelen őrületes, tompa fájdalom nyilallt, majd az erdőt minden démonjával együtt elnyelte a néma sötétség.

***

Ha tetszett a részlet, oszd meg valakivel, akiről úgy véled, szeretné a történetet vagy kövess az újabb tartalmakért facebookon és instagramon🙂

Az oldalon további háttérinformációkat is találsz a blogregényről, a tartományokról és varázslényekről, a karakterekről, és egy kis koboldtörténelemről térképekkel illusztrálva.