14. fejezet: Ilgunis intelmei

Felia a Tündöktavat bámulta.

Cikázó gondolatai nyugalmat reméltek az ütemesen ringó vízfodroktól. Csakhogy minél jobban vágyakozott a néma csönd után, annál fantáziadúsabb kérdések sorakoztak fel fejében. Mit keres itt? Miért nem maradt inkább otthon? Hova tart egyáltalán?

Bertrandra gondolt és a már ismerős, mellkasára nehezedő magány újra hatalmába kerítette. Vadul kapkodta a levegőt, tenyere izzadt, végtagjai zsibogtak, szeme sarkában pedig forró könnyek gyűltek.

Tudta, szokásos éjjeli pánikrohama – mely Bertrand betegsége óta folyamatosan rátört – most sem hagyja majd nyugodtan aludni.

–  Szerinted jól tettem? – fordult hálóinge hasánál lógó gombjaihoz, mintha azok a kis Cedric fülei volnának.

De a kérdésekre senki sem felelt.

– Bárcsak hallanád… – szorította össze szemhéját, mire két hatalmas könnycsepp gördült le az álláig.

 

Kisvártatva Felia úgy érezte, hiába a nyitott ablak, gondolatai kiszorítanak a szobából minden levegőt. Felhúzta a cipőjét, átmászott a párkányon, majd ugrott egyet a nedves fűszálak közé.

Ekkor hangos csobbanást hallott, mely egyenesen a víz felől jött.

Habár halvány gőz fonta körbe a tavat, Felia úgy látta, a víztükör teljesen mozdulatlan maradt. Közelebb lépkedett és megállt az egyik parton heverő, kiálló kő mellett. Tisztán csengtek fülében Arlena szavai, melyekben a tó különleges varázserejét ecsetelte.

Abból csak nem lehet baj, ha tesz egy próbát – gondolta.

Nagy levegőt vett, levetette cipőjét és a fekete mélységbe eresztette lábujját. A víz kellemesen meleg volt, és egy kicsit enyhített szabálytalan szívverésén.

Ekkor erősen megkapaszkodott egy kő kicsúcsosodó sarkaiban, és mindkét lábát elmerítette. Ahogy lábujjival a víz buborékjait kavargatta, számba vette kérdéseit, majd fennhangon a lágy vízgyűrűknek szegezte őket.

‒ A férjemnek mi köze volt ehhez az egészhez? – hangsúlyozta határozottan, nehogy a tó vize véletlenül félreértsen valamit.

Hetekkel korábban bárkit, aki csak hasonlót cselekszik, gondolkodás nélkül a habokba küldött volna, hogy észhez térítse. Ám, most ő maga ült ott, fenekestől felfordult életéről faggatva egy tavat, a legkomolyabb elszántsággal várva a válaszokra.

Csakhogy akárhogy szótagolta, hadarta vagy betűzte a szavakat, a világon semmi sem történt. Csupán az erdőbe vezető ösvény felőli szellő rezegtette meg a fák leveleit.

‒ Jellemző.

Felia csalódottan hátravetette fejét és a sötétszürke eget kémlelte. Szívből remélte, Bertrand odafentről nem látja. Ha mégis, biztosra vette, hogy remekül szórakozik.

Hirtelen bokájára csúszós, erősen szorító növények tekeredtek.

‒ Belzebubra! – kiáltotta és rögvest odakapott, hogy kiszabadítsa magát.

Amint lábához ért volna, a sötétség már el is nyelte.

A súlyos víztömeg bezárult fölötte. Oly sebesen süllyedt a mélybe, mintha nehezékre kötözték volna. Felia végtagjaival fáradhatatlanul kalimpált az ellenkező irányba, majd egy jól irányzott rúgással eltalált valamit. Mikor lepillantott látta csak, hogy amit hínárnak vélt, az a legkevésbé sem hasonlított vízinövényre.

Lába köré nyálkás csápok csavarodtak.

Az átlátszó pikkelyek alatt kék színű erek világítottak és egy óriási, halszerű lénnyé sűrűsödtek. A hátborzongató teremtmény fehér haja szálakra hullott a vízben, olykor rátapadva gumiszerű pikkelyeire. Felia csak még elszántabban rángatta fogva tartott lábát, és kétségbeesetten vette célba a felszínt. Csakhogy a kísérteties lényt kemény fából faragták, és Felia hamar rádöbbent, szabadulási kísérletei hiábavalók.

A Hold már pusztán halvány pötty volt a távolban, aztán a fojtogató homály végül teljesen eltüntette.

 

Hullámok tompa moraja visszhangzott a fülében, mikor hosszú perceket követően Felia magához tért. Szeme sarkából a különös helyet kémlelte.

Nem messze iszapban fekvő alakja fölött varázslatos lények úszkáltak. Bár csak alulról látszottak, áttetsző testük nem hagyott okot a találgatásra. Vakító, kék ereik szövevényes hálója lüktetett uszonyszerű végtagjaikban. Gyöngyházfényük meg-megcsillant miközben könnyedén, egymást kerülgetve siklottak.

Felia egy pillanatra megrémült, hogy talán ő is olyanná vált, mint ők, ugyanis már nem kellett levegő után kapkodnia. Mikor megnyugodott, hogy száraz helyen van, szép lassan felállt, és karjait a magasba emelte, hátha eléri a különös vízmennyezetet. A hatalmas kékséget azonban semmilyen üvegfal nem takarta, így mutatóujjával vízgyűrűk egész sorát indította el, mire az addig békésen lebegő lények egyszeriben szétszéledtek.

Felia meglepetten állt a hatalmas víztömeg alatt, mikor váratlanul egyikük ismét felbukkant. A különös teremtmény fátyolos, fehér tekintetét egyenesen rászegezte.

‒ Üdvözöllek a tócsarnokban, a nevem Ilgunis. A tó hölgye vagyok.

Hangja vékony volt és sejtelmes, mintha egy másik világból szólt volna. Felia döbbenten nyelt egyet, hátha így könnyebben megtalálja hangját.

‒ Én.. az én.. a nevem Felia. Fitzgerald.

Ilgunis szinte pehelyként lebegett a kékségben, elképzelhetetlenül hosszú haja valahol a messze távolban végződött.

‒ Hallottuk kérdésed és jöttünk, hogy választ adjunk reá.

Felia csak most vette észre, hogy Ilgunis a nélkül szólt hozzá, hogy szája akár csak egy kicsit is mozdult volna. Merthogy mint olyan, nem volt neki. Helyette keskeny feje két oldalán kopoltyúszerű nyílások harmonikáztak.

‒ Mi ez a hely?

‒ A tócsarnok. A Tündöktó legmélye.

Bár Ilgunis a vízfal túloldaláról beszélt, Felia tökéletesen értette minden buborékként felszökkenő szavát.

‒ Hogy kerültem ide?

‒ Az elmédben gyűlő kétely hozott el. Már nem vágysz rá, hogy eloszlasd? – búgta dallamosan.

Kicsiny, távol ülő szemeiben tejszerű köd gomolygott. Felia nem tudta, vajon megbízhat-e Ilgunisban, de végül kíváncsisága győzedelmeskedett.

Megrázta magát és a mágikus teremtményre pillantott.

‒ A kérdésem így hangzik: Bertrand és Claryssa ismerték egymást? És ha igen, honnan?

Ilgunis kitárta kopoltyúit. Mellkasa megemelkedett, akárcsak uszonyai, és pikkelyeit apró szikrák töltötték föl.

‒ Ők ketten mintha egyek lettek volna, ám egymást csupán röpke ideig láthatták – válaszolta Ilgunis fátyolos hangon.

Felia értetlenül tátogott és szemöldöke egészen homlokáig szaladt a csodálkozástól. Ilgunis válasza szemernyit sem könnyített rossz érzésein.

– Hogyan halt meg Claryssa?

Ilgunis kifejezéstelen arccal bámult a semmibe.

– A sötétség bénító csendje elfedi azt, mi történt vele. Valakinek, egy hatalmas erővel bíró személynek áll érdekében, hogy az igazság rejtve maradjon.

Felia csüggedten leeresztette vállait és búskomoran vizslatta az iszapot.

‒ Sose gondold, hogy az élet, csak mert másként alakul, mint azt képzelted, nem tartogat számodra jobb jövőt. Gondolkodj hát, melyik kérdés az, mely a legközelebb visz ennek a jövőnek a megtapasztalásához.

‒ Hát jó… – sziszegte Felia, majd időre néma csendbe burkolózott.

‒ Mire kell odafigyelnem az elkövetkezendő út során? – nézett újra a békésen lebegő Ilgunisra.

‒ Bíznod kell magadban és a megérzéseidben, melyek csalhatatlanná válnak, amint elegendő hitet adsz nekik.

Ilgunis úgy beszélt, akárcsak Bertrand és Felia szíve ettől csak még kisebbre zsugorodott.

‒ Meg fogom találni azt, amiért idejöttem?

‒ A vágyott dolgok megmutatkoznak azoknak, akik elég bátrak a megtalálásukhoz.

Felia úgy érezte egy egyszerű „igen” is tökéletesen elég lett volna. A válaszok kezdtek a kérdéseknél is mindinkább zavarosabbá válni.

‒ Megbízhatok Kilianben?

‒ Csak a megelőlegezett bizalom teremti meg a reményt. Kilian is, mint minden ember, részben attól lesz jó, ahogyan bánnak vele. Ahhoz, hogy bízni tudj benne, előbb akarnod kell azt.

Felia nagyot sóhajtott.

Egy darabig szinte hallani vélte agyának zakatoló fogaskerekeit is. Kissé csalódott volt azokhoz az elvárásokhoz képest, melyeket a Tündöktó bűvereje felé támasztott.

‒ Azt hiszem, lassan ideje mennem – fogott bele, majd váratlanul eszébe ötlött még egy kérdés.

‒ Kilian egyébként valóban Claryssa és Hegarty fia?

Ilgunis halszerű vonásai megkeményedtek. Az addig szemében kavargó tejköd egyszeriben zavaros, szürke örvénnyé sűrűsödött.

‒ Ezt csak nagyon kevesen tudják, Felia és jobb, ha ez így is marad – suttogta elváltozott hangon Ilgunis, majd egykettőre átnyúlt a vízmennyezeten. Erősen megragadta Felia kezét és a következő pillanatban átrántotta a víztömegbe. Felia érezte a metsző, sebes áramlatot, ahogy megállíthatatlanul közeledtek a felszín felé.

Egyszeriben kiemelkedett a levegőre és egyenesen a fűbe huppant.

Olyan hirtelen történt minden, hogy időbe telt, mire a körülötte forgó táj végre lefékezett.

Mikor összeszedte magát, négykézláb a tó partjához kúszott. Annak vize továbbra is nyugodt és tükörsima volt, csak a Hold visszatükröződő sarlója rezgett a felszínén.

Tekintete egyszer csak megakadt a kövön, melyen korábban ült és melyre az alábbi feliratot vésték:

 

Merülj alá a tó vizébe,

Sorsod majd felderül sebtébe’.

Lent a válasz arra, mit kerestél.

Megleled tán, mit nem is szeretnél.

 

Bár azzal a szándékkal mártózott meg a tóban, hogy kétségei némiképp megcsappannak majd, a vízi kalandot követően azok inkább csak sokasodni látszottak. Néhány perc semmibe révedés után, Felia végül feltápászkodott, és visszaoldalgott szobája ablakán, melyet egészen reggelig alaposan zárva is hagyott.

Ha tetszett a részlet, oszd meg valakivel, akiről úgy véled, szeretné a történetet vagy kövess az újabb tartalmakért facebookon és instagramon🙂

Az oldalon további háttérinformációkat is találsz a blogregényről, a tartományokról és varázslényekről, a karakterekről, és egy kis koboldtörténelemről térképekkel illusztrálva.