Prózaszeretet egy szuszra – Mécs Anna: Gyerekzár értékelő

Azt mondják, minden első találkozás meghatározó élmény az ember életében. Amikor a tavalyi évben Mécs Anna mindössze 145 oldalas prózakötetével megnyerte a neves Margó-díjat, eldöntöttem, hogy utánajárok a dolognak, hátha most majd definiálhatom a magyar irodalmi siker receptjét. Mécs Anna ennél jóval többet adott nekem: a próza szeretetét.

Ahány ház, annyi történet..

Nehéz egységes értékelést írni valamiről, ami ennyire szerteágazó, nemcsak témájában, de kivitelezésében is. A kötetben szereplő rövid történetek hűen tükrözik az élethelyzetek változatosságát, és az egyes korosztályokhoz kötődő nagy kérdéseket, melyekre mindig más a válasz, attól függően épp milyen állapotot élünk meg. A Margó-díjas kötetet jegyző írónő novelláiban épp ilyen konstans témákat feszeget. Szó esik bennük a magányról, családról, párkapcsolatokról, férfiakról és nőkről, önmegvalósításról és hitről, abszurd szituációkról. A művek szerzője sokszor nem is az a valaki, aki tollat ragadott, és lejegyezte az eseményeket, sokkal inkább maga a sors, a fekete humorral munkálkodó, kifürkészhetetlen gépezet.

Nem a méret a lényeg

A Gyerekzár lendületes, sodró elbeszélés, ám ne tévesszen meg elsőre senkit ez a rövidke 145 oldal. A kurta elbeszélések mögött izgalmas tabutémák, drámai hangvételű üzenetek lapulnak anyákról, generációkról, hétköznapi világunkról, ahol a gyerekzár nem csak véd, de egyúttal burokban is tart.

Kellemes meglepetés volt számomra, mennyi érzelem, mennyi reakció kötődhet olyan eseményekhez, melyek karnyújtásnyira vannak tőlünk. A könyv jól példázza, hogy nem kell másvilágokról szóló fantáziakalandokról olvasni ahhoz, hogy az ember jól szórakozzon, vagy épp kikapcsoljon. A könyv szerkezete kiszolgálja a történetek funkcióit. Elegendő volt napjában egy novellát elolvasni, mert bár kizökkenteni kizökkentenek a sorok, sokszor mélyre visznek, így mindig csak addig merészkedtem, amíg még látható maradt a biztonságos felszín.

Nyers, fiatalos hangvétel

Be kell vallanom, először találkoztam a próza műfajával, holott jó pár irodalmi mérföldkő van már a hátam mögött. Valahogy attól féltem, túl sok lenne számomra a valóság, hiszen nem elég megélni a szürke hétköznapokat, még a szabadidőmet is azzal töltsem, hogy nyomorúságos életekről olvasok? Mert ez az előítélet övezi a magyar írók műveit. Nem véletlenül döntenek úgy a kezdő irodalmárok, hogy J.J. Smith vagy R.K. Black álneveket választva inkább külföldön játszódó, klisés tündérmeséket adnak ki. Borzasztóan kár érte, de rengetegen vagyunk így vele, pedig Mécs Anna kötete jó példa rá, hogy anélkül lehet frappáns hazai történeteket írni, hogy azok megfeküdnék az olvasók gyomrát.

Ez utóbbihoz nagyban hozzátett az eredeti stílus. Ki gondolta volna, hogy lírai lehet egy kötőszó nélkül odavetett mondat, vagy néhány nyers, ám annál fantáziadúsabb motívum? Ahogy azt sem hittem, hogy kerülve a dagályos kifejezéseket, az erőltetett, hangzatos körmondatokat olyan szöveget alkothatunk mindennapi kifejezéseinkből, mely a végén mégis szépirodalmi hangulatot kelt.

Azóta is lázasan keresem az ehhez hasonló hangnemben íródott műveket, bár titkon inkább azt remélem, hogy az írónő hamar meglepi olvasóit egy második kötettel.

Egy rajongója már biztos van!

Részletek: 

SCOLAR KFT. 2018
Oldalszám: 144
Sorozat: SCOLAR L!VE