13. fejezet: A titokzatos szivárványvadász

‒ Ne nyugtalankodjék! Kilian biztosan örömmel vállalja, hogy elkíséri önt.

Felia percről percre úgy vélte, Gladys olvas a gondolataiban.

‒ Végtelenül hálás lennék ‒ szorította meg Gladys göcsörtös ujjait.

‒ Legalább megismeri őt! Biztosan kíváncsi rá, miután ennyi időt szánt az édesanyja felkutatására. Még egy kis teát?

‒ Az nem kifejezés! A medál őt illeti. Ha megengedi, megvárnám, amíg hazaér, hogy átadhassam neki. Így visszakerül a jogos tulajdonosához – lelkendezett Felia, majd derűs ábrázata nyomban halványodni kezdett, amint az újratöltött csészére pillantott.

Mialatt Kiliant várták, Gladys történeteket mesélt a völgyben lakókról és mindennapjaikról. De amik még ezeknél is jobban érdekelték Feliát, azok a Kilianről szóló történetek voltak, aki örökölte édesanyja növények iránti szeretetét. Felia azt is megtudta, hogy Kilian szivárványvadászként dolgozik itt Nurd-völgyben.

‒ Mi tagadás, nem szokványos szakma! – köpködte szerteszét italát Felia.

‒ Nálunk ez egy rendkívül megbecsült foglalkozás. De a saját szemével kell látnia! Mindjárt keresek is egy üveget. Tudom, hogy itt lesz valahol!

Gladys újból hóbortos cirkálásba kezdett, mintha Felia ott sem lett volna.

‒ Meg is van, látja? A szivárvány fénye, ha sikerül ekképp begyűjteni, rengeteg nyavalyára gyógyír lehet. Sőt, festéket is készítenek belőle! Ezt Arlena hozta még nekem, mikor a tintaboltban dolgozott.

‒ Úgy tűnik, ma jó sok a szivárvány…

Felia a különös órára pillantott, melynek számlapja úgy festett, mint egy kerek tavacska. A mutatók rajta csónakázó utazókat ábrázoltak.

‒ De várjunk csak… éjjel is vadásznak? ‒ már éppen megjegyezte volna, hogy az lehetetlen, amikor körülszemlélve rádöbbent, milyen butaság is volna ezt éppen itt kijelentenie.

Kétszáz perccel, és legalább ennyi elfogyasztott kancsó teával később, a kipukkadni készülő Felia szinte már kétségbeesetten próbált egy helyben maradni.

‒ Nézze csak, ő itt William, Arlena fia. Éppen, hogy betöltötte a 67-et. A koboldok aranyára, de remek kölyök! Igazi harcos természet ‒ büszkélkedett Gladys egy képet szorongatva, majd arca idegesen megrándult. ‒ Csak az a semmirekellő apja ne volna! Kész csoda, hogy a történtek után Arlena még munkát adott Neldának. Persze, az a kislány nem tehet semmiről, de ha igazán szemfüles a kobold, akkor láthatja, hogy Nelda fejében nem stimmelnek a dolgok. Van valami nyugtalanító a tekintetében ‒ magyarázott Gladys hevesen. ‒ Hetedfél ezrelék, ez meg a kis Humberto! Hát ő meg vajon hogy kerül ide?

‒ Elnézést, de egy pillanatra elveszítettem a fonalat. Nelda tehát…

Felia felállt és lassan a falra mázolt képekhez sétált. Elterelték figyelmét a beszélgetésről a változatos színek és a varázslatos tájak.

‒ Nelda Arlena férjének a húga. Arlena egyedül maradt Wiliammel, miután… ‒ fintorgott Gladys ‒ az a mihaszna eltűnt. Szőrén, szálán!

‒ Mit ábrázolnak a festmények? – szakította félbe Felia a mélázó Gladyst.

‒ Ezek a völgy messzi tartományai. Ami épp szemben van, az például Révzuhatag. A Sionir‒szoros egyik légikikötője. Látja ott a vízesés tetejét? Ott vesztegelnek a hajók.

‒ Hajók? Mármint repülők, nem?

Gladys olyan arckifejezést vágott, mintha a repülők maguk az ördög találmányai volnának.

‒ Jószagú csipkebokor… mik azok a repülők, kedvesem? Révzuhatagban bizony hajók állnak, melyek a felhőkön közlekednek.

Most Felián volt a sor, hogy bugyuta grimaszt villantson.

‒ És ezek itt? Ezek a csodás, fákról lógó óriásmakkok?

‒ Az Elgardinia egyik városa, Rejtekköz. Ez a legbecsesebb képem, merthogy oda nem lehet ám csak úgy besétálni. Sokba került az nekem, hogy megfesthettem. A tartományba nem vezetnek utak, ugyanis a tündérek csak szárnyakon közlekednek, idegeneket pedig szinte soha sem fogadnak. Nagyon pökhendi népség az kedvesem. Még tündérköröket is húztak a tartomány határai köré, hogy senki illetéktelen be ne tegye a lábát. Azok ott egyébként makkházak. Többnyire ilyenekben élnek, de a tündéreknek olyan sok fajtájuk van, hogy az egyszerű kobold nehezen igazodik el rajtuk.

Felia éppen egy óriási, hófödte hegybe vésett városra mutatott volna, amikor léptek zaja csendült föl a bejárat mögött. Felia egy kipattanó pezsgős dugót is meghazudtoló gyorsasággal pördült az ajtó felé.

‒ Már meg is érkezett az én drága fiam ‒ szegezte szeretetteljes tekintetét a kilincsre Gladys, majd hirtelen elsápadt. – Ezer pók és pióca! Hát megint elfelejtettem a pitét! – rohant ki karjait a levegőben lobogtatva.

‒ Mélységesen sajnálom, hogy késtem anyám, de holnapra igen sok helyre kaptunk riasztást, és mind tudjuk, hol eső lészen, a szivárvány már készen!

A mély hang egyre erősebben szólt, és a következő percben egy magas, sötét szemű, barna bőrű fiatal férfi állt az ajtóban. Éles vonásait néhol elfedte szemöldökébe hulló, hosszú haja, és Felia, amint meglátta, kővé dermedten dőlt a falnak.

‒ Öhm… üdv! Valami rosszat mondtam? ‒ Cövekelt le Kilian az akasztóvá csavarodott levélkék mellett.

Kérdő, éjfekete pillantását az idegenen pihentette.

Felia csakhamar felriadt megdöbbenéséből.

‒ Azt hiszem, Gladys elfelejtett említeni egy apróságot.

‒ A sármomat? ‒ vigyorodott el Kilian.

Felia meg sem rezzent. A fagyos levegőt szinte vágni lehetett körülötte.

‒ Azt, hogy ember – válaszolta szinte megkövülve.

Így egészen más megvilágításba került Claryssáék utazása. Jobbára teljesen értelmetlen megvilágításba.

‒ Már itt is vagyok! Lemaradtam valamiről? – Gladys tüstént megérezte a jeges pillantást, majd ismét bevetette gondolatolvasó képességeit.

‒ Úgy látom, sikerült megismerkednetek, kedveseim ‒ kezdett bele finom, vékony hangon az öregasszony.

‒ Én végig azt hittem, hogy egy koboldfiúról beszélgetünk.

Felia arcát eltorzította a döbbenet.

‒ Valójában bármelyik eshetőség bekövetkezhetett volna, tekintve, hogy a szülők…

‒ Pontosan! ‒ vágott közbe Felia hevesen. ‒ A gyermek születésének évében Claryssa egy Nurd-völgyből szökött kobolddal ápolt igen közeli barátságot… a napló szerint legalábbis, így történt. Mi másért jöttek volna át, ha nem azért, mert maga a gyermek is kobold? Ennek így semmi értelme.

‒ Sajnálom, kedvesem. Higgye el, nem állt szándékomban félrevezetni.

Gladys meglepettsége őszintének tűnt.

‒ Hahó! ‒ integetett szórakozottan a jelenlévők felé kitárt karokkal Kilian. ‒ Valaki engem is beavatna?

‒ Fiam, ő itt Felia Fitzgerald. Az emberek világából érkezett hozzánk, ahonnan te is származol ‒ suttogta Gladys, izgatottan várva Kilian reakcióját.

‒ Szent csurjásfa! ‒ ragyogott fel Kilian arca. ‒ Örvendek! ‒ Nyújtotta ki barátságosan hatalmas tenyerét Felia felé. – Fitzgerald. Milyen jól hangzik! Mi szél hozta Nurd-völgybe? ‒ Azzal lazán kilendítette maga alól lábait, mire abban a pillanatban egy függőszék hullott alá a plafon indáiból.

Felia elmesélte kalandos történetét, mely így csak még hosszabbnak és fáradtságosabbnak tűnt, mint korábban. Bertrand levelétől kitért a Doras falvi kúrián és a kalapbolti fészeren át, egészen Gladys dombkunyhójáig.

‒ Nagyon szerethette a férjét ‒ mosolygott kedvesen Kilian, miután elfogyasztotta a teáskancsó tartalmának maradékát. Felia csak most vette észre, hogy a kanna tulajdonképpen egy kis porcelán törpefej, kiöntő része pedig éppen a törpe orrlyuka.

‒ Tehát, ha jól értem, Melvin Malicius kell ahhoz, hogy tisztázhassa az ügyet. De pontosan mit is keres?

Feliát fáradt merengéséből azon nyomban kizökkentette Kilian kérdése.

‒ Claryssa a monogram és a családi címer szerint Melvintől kaphatta a medált, tehát ő személyesen is ismerte és segítette őket. Tudnom kell, mi történt! Tudnom kell az igazságot! Hogy miért kaptam a levelet, és azt, amit a férjem eltitkolt előlem. De a tény, hogy maga valójában ember, egy kicsit felülírja azt, amit korábban gondoltam‒ hadarta csüggedten.

‒ Mi lenne, ha most inkább mind nyugovóra térnénk, holnap pedig Kilian, elkísérnéd Feliát Melvinhez Ficerkőre.

Gladys mintha megérezte volna Felia reménytelenségét, pihenésre ösztökélte a társaságot.

De Felia hiába volt kimerült, képtelen volt lehunyni a szemeit. Egész éjjel azon töprengett, vajon mit fog mondani annak a bizonyos Melvin Maliciusnak, ha egyszer valaha odaérnek. Gladys varázslatos házának állítólagos legjobb szobáját kapta, és ettől csak még inkább gyötörte a bűntudat, amiért ébren hánykolódik.

Bár már volt segítsége és védelme a másnapi útra, nehezen tudta hátrahagyni az aznap történteket. Gladysék előtt nem akarta kimutatni, mennyire fájt neki Claryssa halálhíre. Kilian ember mivolta is nyugtalanította, de bízott benne, hogy Melvin Malicius majd elegendő segítséggel szolgál számukra a medállal kapcsolatban, és hogy az odavezető út nem tartogat több kellemetlen meglepetést.

Elnehezült szemhéja lassan lecsukódott.

Az utolsó, amit még látni vélt, az ablaka alatt összegyűlt fénylő vándorok csapatai voltak.

Ha tetszett a részlet, oszd meg valakivel, akiről úgy véled, szeretné a történetet vagy kövess az újabb tartalmakért facebookon és instagramon🙂

Az oldalon további háttérinformációkat is találsz a blogregényről, a tartományokról és varázslényekről, a karakterekről, és egy kis koboldtörténelemről térképekkel illusztrálva.