12. fejezet: A végzetes kulcsőrző torna

Arlena még az előtérben búcsút vett Feliától és magára hagyta őt édesanyjával bokros kalapbolti teendőkre hivatkozva.

A házban erős festék és terpentin illat terjengett. Felia lassan lépegetett előre a sötétben, de a domb kissé világosabb belsejébe érve végül varázslatos látvány tárult szemei elé.

Gladys otthona rendetlen, ugyanakkor barátságos hely volt. A szobában csak az asztalra helyezett zöld gyertyák világították meg a rajzokat és a festményeket, melyek keretei teljesen befedték a falakat és a mennyezetet. A padlón ecsetek, üvegcsék és kiszáradt festéktartók hevertek szerteszét, melyeket Felia igyekezett gondosan átlépkedni.

‒ Foglaljon helyet, kedvesem! Egy kis billegő nádipikkely teát? Nagyon hasznos, nyugtató hatással van az idegekre. De hová is tettem a teafüvet? Áh, igen! Meg is van!

Felia lassan ereszkedett bele az asztal melletti hintaszékbe, mire az egyszer csak magától ringani kezdett. Azon morfondírozott, miből jött rá Gladys, hogy ráférne némi nyugalom, de nyugtalan fészkelődése közepette véletlenül kilöttyintette barnás frissítőjét. Miután ráeszmélt, hogy a csészét nem más adta át neki, mint egy izgő‒mozgó, lengő ágacska, világossá vált számára, hogy a ház korántsem mindennapi családi fészek.

A plafon szabadon maradt réseiből, és a földből is ágak és gallyak fickándoztak mindenfelé. Lógtak, tekeredtek vagy épp bútorokká alakultak. A Felia széke melletti váza például, mint teázókészlet bukkant fel új alakjában, majd hirtelen átalakult az asztal egyik lába, mire hangos csörömpölés közepette egy újabb csésze érkezett a levegőben.

– Ne aggódjon annyit! Percek alatt megszokja! Ha szépen bánik velük, nem tüntetik el a széket alólunk ‒ kuncogott az idős hölgy, miközben fel és alá rohangált a házban, szüntelenül susmorogva az orra alatt.

Felia igyekezett újra megtalálni időközben elvesztett hangját. Beleszippantva a sötét folyadékba az az érzése támadt, hogy azt maguk a növények készíthették.

– Igya meg, kedvesem! Jót fog tenni! Látom nagyszabású tervei vannak.

Itt gondolkodóba esett.

– Ha már a terveknél tartunk… egy pillanat! – És már pattant is föl, hogy tovább folytassa szorgos menetelését, de közben még egyszer válla fölött hátraszólt.

– Később fontos lesz, hogy elég ereje legyen!

Felia még meg sem hagyta az ázott teafüvet, ez a titokzatos hölgy máris a jövőjébe látott.

– A gyertya! ‒ indult el Gladys az asztal felé kezében mindenféle ceruzákkal és tollakkal, majd gyorsan helyet foglalt az akkor még épphogy csak rügyező fotelban.

– Ugyan, ne nézzen már így rám! Mikor megérkezett aranyszínűre váltott, holott korábban zöld volt ‒ szürcsölt bele teájába Gladys. – Ó, már tudom! Bocsásson meg egy röpke pillanatra – motyogta szórakozottan és már el is tűnt az egyik helyiség kanyarulatában.

– Ez mindent megmagyaráz ‒ tette hozzá Felia, aki igyekezett sűrű kortyolásokba fojtani idegességét.

– Szívlánggyertya! – Tűnt fel újból Gladys immáron üres kézzel. ‒ Amint valaki közel ül hozzá, megváltozik a színe, megmutatva az illető szándékait. Ön azzal a reménnyel érkezett, hogy új irányt vesz majd az élete. Ezt jelképezi a… milyen szín is volt, kedvesem? – torpant meg az asztal mellett – nocsak, én viszont minden bizonnyal elfelejtettem valamit ‒ hajolt közelebb hunyorogva a szürkére vált gyertyához.

– Valójában egy nőt keresek.

Felia, miután Gladys már a ház összes létező szegletét bejárta, elérkezettnek érezte az időt, hogy a tárgyra térjen. – A neve Claryssa Peterson.

Mikor ezt kimondta, hideg huzat szaladt át a falakon, eloltva a gyertya pislákoló fényét. A szobában csak a körvonalak látszódtak, és ezek közül Gladys hirtelen helyet foglaló alakja volt a leghatározottabb.

‒ Elnézést ‒ hebegte kisvártatva Gladys, mire újból világosság kerekedett. ‒ Oly régóta lakom itt, hogy a hangulatom már kihat a házra.

A reszkető Felia zavarában a csészékre festett kis tündéralakokat bámulta.

‒ Talán ismeri Claryssát? – hebegte, mire egyszeriben különös illat vonta körbe. – Várjunk csak… itt ég valami!

Gladys sikkantott egyet és már ott sem volt. Rövidesen vissza is tért, kezeivel piros arcát törölgetve, mely így most a szokásosnál is foltosabb lett.

‒ Hetedfél ezrelék! Megfeledkeztem a bodzapitéről. Mit is kérdezett, kedvesem? Ó, igen…

Gladys nagyot sóhajtott és az ablakhoz sétált. Ahogy közelebb ért, az addig sötétítő gyanánt használt, üvegre hulló levelek szétszéledtek.

‒ Majdnem hetven évvel ezelőtt történt…. Nurd-völgy népe békében és szeretetben élt Hilde királynő uralkodása alatt. A világokat elválasztó kapukat kulcsőrzők védték. Az arra kiválasztott jelentkezőket koboldpróbáló feladatoknak és veszélyes akadályoknak vetették alá, hogy bizonyíthassák rátermettségüket. Varázserejük, eszük és bátorságuk olykor azonban kevésnek bizonyult. Szerencse és kivételes lélekjelenlét is szükségeltetett a kulcsőrző tornákon való sikeres részvételhez. Ha csak egy erény is hiányzott ezek közül, a versenyzők könnyen elveszíthettek magukból egy darabot. Amennyiben a veszteség a testen kívül a lelket is érte, a résztvevő soha többé nem volt már ugyanaz. A fiam hetvenkét éves volt, mikor elindult a tornán.

Bár Gladys nem látta Felia megrökönyödését, hallhatta, ahogy az félrenyeli italát, mert sietve hozzátette ‒, ami átszámítva az emberek életkorára, alig tizennyolc év. Bárki jelentkezhetett, aki elég bátornak és felkészültnek érezte magát. A fiam egészen kisgyermekkora óta erre készült. Ő maga készítette a bika álarcot, mely ősidők óta családunk címerállata. A torna alatt azonban történt valami. Valami, amire azóta sem derült fény. A hetedik, végső próbát követően, a fiam nem tért vissza.

Gladys hosszú ideig a padlót bámulta, mintha erőt meríthetne belőle a folytatáshoz. Mikor már Felia is azon töprengett, miként tudná újra szóra bírni, az egyszer csak a csillagokra emelte borús tekintetét.

‒ Úgy söpört végig a végzetes esemény híre a völgyön, akár egy halálmadár. Akik visszakapták gyermekeiket, megtiltották a fiatalabbaknak, hogy megpróbálják. Soha korábban nem történt haláleset a tornán, de ez mindenkit egy koboldként rázott meg. Herzeloide már korábban sem támogatta az őrzőket. Hatalmukat jogtalannak vélte, de akkor még nem volt elég befolyása, hogy az uralkodó helyett hozzon döntéseket. Hilde csupán korhatárhoz kötötte a versengést, de soha nem ellenezte, hiszen a kulcsőrzők fontos, világunk biztonságát meghatározó feladatokat látnak el. A fiamat és engem vádoltak a történtekért. Éveken át hallgattam, hogy ha nem engedtem volna el és nem lettem volna felelőtlen, akkor ez nem történik meg. Nem értették, hogyan hagyhattam, hogy egy gyermek azt tegye, amire mindig is vágyott.

Gladys a sűrű erdő fáit nézte ablakában állva, s legördülő könnycseppjeiben újra és újra megjelent a Hold fehér íve.

‒ Persze, mikor Herzeloide megkaparintotta a trón ráeső részét, betiltatta a tornát és vele együtt az őrzőket is. Sokan azt gondolták, hogy ezzel megvédett bennünket, de én nem így vélem. Tárva hagyott milliónyi ajtót, melyen túl nem leselkedik ránk kevesebb veszély. A démonok elől nem lehet elzárkózni, csak felülkerekedni rajtuk.

Felia elhomályosult tekintettel bámulta ujjbegyeit, melyek teljesen kihűltek, miután letette a csészét. Ha valaki, hát most ő biztosan tudta, milyen is az, amikor az ember rádöbben, hogy senki sem pótolható.

‒ Aztán, amikor már úgy tűnt, sikerült megtanulnom élni a sors adta helyzettel, az adott egy egészen újat.

Gladys megfordult, majd kezét hátra téve járkálni kezdett, megrecsegtetve a parketta deszkáit.

‒ Egy hűvös napon kopogtattak az ajtómon. Nem kisebb személy, mint maga Hilde királynő jött el hozzám és kezében egy gyermeket tartott. Meghagyta, hogy vigyázzak rá és nyújtsak otthont neki. Így történt, hogy én, aki elvesztette gyermekét, kapott egy fiút, akinek nem volt családja.

Ekkor Gladys Feliához lépett és helyet foglalt mellette a padlóból feltörő ágak formálta karosszéken.

‒ Hát nem csodálatos, kedvesem? Amint nincs szükség rájuk, visszahúzódnak a földbe ‒ húzta végig temperafoltos kezét a göcsörtös karfán.

‒ Őszintén sajnálom, ami a fiával történt, Gladys – súgta Felia együtt érzőn. – Viszont egy valamit nem értek. Claryssa hogy kerül a történetbe?

Gladys szomorú sóhajt hallatott.

‒ A gyermek, akit Hilde rámbízott, Claryssa Peterson fia volt.

Feliát haja tövéig beborította a fehér sápadtság. Homlokán szabálytalan hullámsorokba rendeződtek a ráncok.

‒ Ezzel ugye nem azt akarja mondani, hogy Claryssa…

Kezével olyannyira szorította széke ágait, hogy azok kis híján elroppantak.

‒ Hát ezért segített nekem ennyire önzetlenül Arlena! Ő már akkor tudta, hogy amiért idejöttem, az tulajdonképpen… azt akarja nekem mondani, hogy Claryssa halott?

Felia egyszeriben felpattant a székből, mintha végig egy kitörni készülő vulkánon ücsörgött volna.

‒ Kedvesem, kérem, üljön le! Nyugodjon meg!

‒ Nyugodjak meg? – tekintete dühös szikráktól pattogott.

‒ Abban a hitben vállaltam mindent, ami ezzel az utazással jár, hogy megtalálom őt! Hát hiábavaló volt? Egyszerűen képtelen vagyok elhinni!

‒ Kérem, Felia! Nem változtat semmin, ha most a keserűségébe temetkezik. Az életünkben olykor történnek dolgok, melyek csak távlatokból nyernek értelmet. Kétlem, hogy bármi a tettei közül végül feleslegesnek bizonyul majd.

‒ Egyszerűen rossz nyomot követtem, és most nem csak, hogy zsákutcába futottam, de oly messze jöttem, hogy már azt sem tudom, képes vagyok-e üres kézzel visszamenni.

Felia olyan mélységes kimerültséggel zuhant rá a székre, mintha soha többé nem szándékozna onnan kikászálódni.

‒ Talán azért érzi így, mert nem is kell visszafordulnia – csóválta fejét Gladys vigasztalón. – Az emberek azt hiszik, hogy döntéseikkel befolyásolhatják érzelmeiket, pedig valójában mindez fordítva történik. A gondolataink mindig csak később érik utol azt, amiben a szívünkkel már rég biztosak voltunk.

‒ De hát… mi történt vele? A nyomokat követve biztosra vettem, hogy épségben megérkeztek. Kérem, mondjon el nekem mindent, amit csak tud!

‒ Hilde királynő csupán annyit mondott, hogy a gyermek édesanyja, Claryssa Peterson egyedül érkezett Nurd-völgybe. Gyengélkedett, és az utazás nagyon megterhelte a szervezetét. A kisfiú magára maradt volna, de semmit nem tudtak arról, van-e odaát élő rokona.

Gladys ezerszín szeme most, ahogy visszatekintett a múltba, sötét pontként csillogott kusza szemöldöke alatt.

‒ Akkoriban a királynő birtokán dolgoztam. Hilde tudott mélységes szomorúságomról, hiszen minden reggel kisétált beszélgetni a virágaival. Talán ezért gondolhatta, hogy nálam jó helye lenne a fiúnak.

‒ És a fiú tudja, hogy nem maga a vérszerinti anyja?

‒ Ez természetes, kedvesem. Őszinteségben nőtt fel. Úgy véltem, előbb utóbb megtudná az igazat. Nem akartam hálátlan lenni és hazugságban felnevelni. Ő az ég ajándéka. A legjobb volt, ami csak történhetett velem, én pedig mindent megtettem, hogy ő is így érezzen.

‒ Biztos, hogy Claryssa egyedül érkezett Nurd-völgybe? Nem volt vele senki más a gyermeken kívül?

‒ Ezt talán ki lehetne deríteni. De ember mivolta egy kissé korlátozza itt az esélyeit, kedvesem. Veszélyes volna Hildéhez Fátyoldombra mennie. Bár, ha jobban belegondolok, Hildétől kell ott a legkevésbé tartania…

Felia magába roskadva ült a csészéje fölött. Nem tudta, mi lett Claryssa sorsa, de azt igen, hogyha már így kellett lennie, a fiú a legjobb kezekbe került. Most rajta volt a sor, hogy Gladyshoz hasonlóan előre tekintsen.

‒ Gladys… ‒ támaszkodott kis idő múlva térdére Felia, majd blúza alá nyúlt és előhalászta a medált.

A skalazit köve megcsillant, mikor ékszert szorongató tenyerét a mennyezet felé fordította.

‒ Ezt annál az átjárónál találtam, ahol Claryssáék minden bizonnyal átkeltek.

Gladys csodálkozva tapogatta a sárkány csillogó szemét, majd finoman átfordította. Látván a menyétet és a különös, ötágú csillagot ábrázoló jelet az öregasszony hunyorogni kezdett.

‒ Akárki is hagyta hátra, reméljük, a későbbiekben nem esett bántódása.

Felia hümmögve hajolt közelebb Gladyshoz.

‒ Látja ezt a csillagos jelet a medál hátoldalán, amit két kör, egy kisebb és egy nagyobb keretez? ‒ kezdett bele ujjával az ékszer részeire mutogatva.

‒ Igen! ‒ bólogatott szaporán Felia, majd mélyen a táskájába túrt.

‒ Ez a holdistennő szimbóluma. Megfékezi a gonosz erőket. Egyfajta talizmán. A csillag körrel érintkező öt pontja a szeretetet, a bölcsességet, a hatalmat, a tudást és a törvényt jelképezi. De utalhat akár a természeti elemekre is, melyeket az ötödik, a szellem tesz teljessé. Együtt nemcsak védelmező, de gyógyító erejük is van.

‒ A levélben az áll ‒ azzal kihajtogatta Gladys elé az időközben előhalászott, megviselt papírdarabot ‒, hogy ez a bizonyos M. M. egy skalazit követ rejtő nyakláncot hagyott a gyermekre. Megemlíti Claryssát is. Itt, látja?

Gladys érdeklődve fürkészte a sorokat.

‒ Biztos vagyok benne, hogy ez az a medál. A születési évszám is megegyezik. 1967 szerepel a levélben, éppúgy, mint a medálon. Ez volt az az év, amikor Kiliant reám bízták ‒ jelentette ki biztatón.

‒ De, ha ez még nem volna elég, itt van a menyét is.

Felia erre a medált a levél hátoldalára rajzolt állat jelképe mellé fektette. Gladys változékony tekintete a felismeréstől megvillant, hegyes kis fülei pedig nyomban mocorogni kezdtek.

‒ Nem… de, talán mégis! Ezt a jelet ismerem! A menyét a nagy múltú Malicius család jelképe.

‒ El kell jutnom hozzájuk! – jelentette ki Felia izgatottan.

‒ Nem lesz könnyű útja, kedvesem! Melvin Malicius veszélyes boszorkány hírében áll, és Kopárligeten túl él.

Felia kissé elbizonytalanodott, de szíve újra megtelt izgalommal. Remélte, akad valahol egy térkép a számára, melyhez egy jó adagnyi szerencse is társul.

Ha tetszett a részlet, oszd meg valakivel, akiről úgy véled, szeretné a történetet vagy kövess az újabb tartalmakért facebookon és instagramon🙂

Az oldalon további háttérinformációkat is találsz a blogregényről, a tartományokról és varázslényekről, a karakterekről, és egy kis koboldtörténelemről térképekkel illusztrálva.