11. fejezet: A Tündöktó partján

Felia áldotta eszét, hogy útravalóval is készült, így legalább kihasználhatta bezártságát. Remélte, ezalatt a négy óra alatt nem épp az erre portyázó katonákra várakozik. Miután az órája szerint már letelt az ígért idő, kíváncsiskodva kinézett a kulcslyukon. Arlena éppen az üzlet ajtajában állt és egy odakinn ólálkodó alakkal beszélgetett, miközben egyfolytában a szertár felé pislogott.

Felia, bár sejtette, milyen beszélgetés folyhat odakinn, nem akarta elhinni, hogy azért várt bezárva itt egész délután, hogy a börtönben végezze. Gyorsan körbeforgott, hátha talál valamit, amit felhasználhat a meneküléshez.

A retesz felnyikordult, mire Felia felkapta az első tárgyat, ami a keze ügyébe került.

– A koboldok aranyára! Mi az ördögöt művel? ‒ Arlena nyomban elhűlt, mikor belépett. Az ajtó mögött Felia harcra kész látványa fogadta.

– Hölgyem, kérem, tegye le azt a bumburmák szarvat!

– Feladott a rendőrségnek? ‒ rebegte Felia, majd lassan leeresztette rögtönzött fegyverét tartó kezét.

– A rendőrségnek? Azok meg ugyan kicsodák? – hőkölt hátra Arlena, mint aki még soha életében nem hallotta ezt a szót. ‒ Jól tette, hogy megbízott bennem! Bolvurt eltereli az őrzők figyelmét, amíg mi szépen távozunk a hátsó lejáraton.

– Bolvurt?

Felia megnyugvással vegyes értetlenséggel nézett fel Arlenára.

– Csak annyit tud, amennyi a feladata. Úgy is tartozik nekem egy kis szívességgel. Most pedig induljunk! ‒ jelentette ki határozottan és már át is lépte az üres bolt küszöbét.

A helyiség most így, elhagyatottan teljesen másként festett. Mindent beborítottak a készülő kalapok díszítései, ágak és növények, selymek és tüllök, bőrszegélyek és szőrmegombolyagok. A bolt mennyezete sem nyújtott éppen szokványos látványt. Felfelé nézve egy óriási hengerkupola emelkedett a magasba. A barna koboldnő láthatta Felia arcán az értetlenséget, és türelmetlenül intett neki.

– Jól látja. A tető egy óriási kalap. Na, jöjjön!  Nincs időnk most a bámészkodásra!

Arlena a pult mögé vezette Feliát, melyről az csak most vette észre, hogy egy kicsavarodott fa törzse. A kéreg felszínén jókora üreg sötétlett, mely egy lefelé vezető alagút járatában folytatódott.

Felia arcára kiült a rémület.

– Csak csússzon le! Ne féljen! ‒ kiabálta már lentről Arlena, és kezét a levegőbe emelve csalogatta Feliát, aki félig lehunyt szemmel nekirugaszkodott és megindult a fénytelen járatba. Kisvártatva már a föld alatt volt és mindenfelé, amerre csak látott, további kacskaringós folyosók vették körül.

– A gyökereken észrevétlenül átjuthatunk. Jöjjön utánam!

Arlena már el is eltűnt az egyik szűk járatban, miközben Felia még azon töprengett, időközben vajon mikor mentek össze annyira, hogy elférjenek a fák gyökereiben.

A folyosók folyton folyvást egymásba értek, és ha Arlena nincs, Felia biztosra vette, hogy eltévedt volna. A gyökerek belseje olyan volt, akár egy barlang, melynek falában fényes kis pontok világítottak, mintha csillagfolyosókon bolyonganának.

– Fénylő vándorok ‒ mutatott Arlena a falban mocorgó szárnyasokra. – De igyekezzünk, mert vissza kell érnem mielőtt Mr. Leprechaun megérkezik a kalapokért.

– Ő a bolt tulajdonosa?

Felia az egyik festmény sarkába vésve olvasta ezt a nevet.

– Pontosan. Mr. Mortimer Leprechaun. Rendkívül befolyásos és híres kobold.

– Valahogy ismerős volt…

– Nem csoda! Mr. Leprechaunt mindenki ismeri ‒ legyintett Arlena szemét forgatva. ‒ A felmenői abba az ősi koboldklánba tartoztak, akikről évszázadok óta groteszk kis ajándéktárgyakat készítenek az emberek. Leprechaun miatt van, hogy az egész világ úgy hiszi, minden kobold aprócska és zöld, és lóherét szorongat naphosszat egy aranyüstön ülve. Persze, mint látja, ez nem így van – tárta szét karjait karcsú alakjára mutatva. – Egyedül az ő családjuk fest így ‒ vigyorgott csúfondárosan, miközben átbújt egy szűk gyökérjáraton.

– Hová is megyünk pontosan? ‒ tapogatózott Felia, mikor már alig volt olyan hely a gyökéralagutakban, ahol még átfértek.

– Az édesanyámhoz. Ő majd segít itt eligazodni.

– És ugyan, miért tenné? ‒ kételkedett Felia, miközben térdére támaszkodott, hogy újra visszanyerje erejét. Fárasztó volt a kis zugokon át való haladás, különösen, hogy azt sem tudta, merre és még mennyi ideig mennek.

– Amiért én is… Tudjuk, milyen nehéz elveszíteni valakit.

Felia nem teljesen értette a megjegyzést, hiszen Arlena nem tudhatott férje haláláról, de mire ismét elegendő levegő állt a rendelkezésére, hogy megszólaljon, a koboldnő eltűnt. Ekkor hirtelen egy kéz nyúlt le a feje fölött tátongó, felszínre vezető lyukból.

– Kapaszkodjon, felhúzom! ‒ Felia meglepetten tekintett föl a csillagos égre, majd elrugaszkodott és felmászott az éjszakába.

– Hát… ez lélegzetelállító!

Egy óriási erdő szélén álltak, az egyik égig érő tölgy odúja mellett. A sűrű erdő körbenőtte a dombok árnyékában elterülő, messzi kis tavat. A tóparti fák törzsei felcsavarodtak a buckákra, a kéreg mögötti üregek belsejében házak lapultak.

– Ez a Tündöktó vize ‒ magyarázta Arlena, miközben az erdőtől a házak felé bandukoltak. ‒ Itt nőttem fel.

– Talán a víz varázserővel bír?

– A legenda szerint, aki megmártózik benne, annak gondolatai egykettőre kitisztulnak, és elméje úgy tündököl majd, akár a tó vizének tükre. Nagy döntések meghozatala előtt hasznos lehet.

– A mi világunkban is elkélne pár ilyen!

Felia, igyekezett lépést tartani Arlénával. Időnként óvatosságból körülnézett, de a nő állítása szerint ez az egyik legbiztonságosabb része volt a völgynek.

– Lápzubolyban közel harminc éve nem volt ellenőrzés.

– Lápzuboly…? ‒ nézett kérdőn maga elé Felia. – Én azt hittem, Nurd-völgyben vagyunk.

– Jól hitte. Lápzuboly egy falu itt a völgyben.

– Mit értett azon, hogy nem volt ellenőrzés? Ezek szerint figyeltetik a koboldokat? ‒ kíváncsiskodott, mialatt lassan a dombhajlékokhoz értek.

– Mióta Herzeloide is uralkodik, egy kicsit megváltoztak a dolgok – morogta Arlena homlokráncolva. – Korábban kulcsőrzőink voltak, és az volt a feladatuk, hogy megakadályozzák a világok közti átjárást, csakhogy Herzeloide eltávolíttatta az őrzőket és a tornákat is betiltatta. Saját kezűleg választja ki az utcán portyázókat, miközben az átjárók szabadon nyitva állnak, ezzel veszélybe sodorva minket, de főleg az idetévedőket. A kastélyból figyeltetik a kapukat, és ha sikerül elkapniuk egy embert, nos… eddig még senkiről nem hallottam, aki visszatért volna.

– Ez megmagyarázná a Doras falvi eltűnéseket… ‒ motyogta döbbenten Felia. ‒ És Hilde semmit sem tesz?

– Herzeloide az utóbbi időben nagyon erős lett. Sajnos nem tudni, honnan nyeri erejét. Hilde minden tőle telhetőt megtesz, de képtelenség, hogy szünet nélkül jóvátegye a húga által elkövetett szörnyűségeket. Hiba volt, hogy Adortmur idő előtt adott részesedést a trónból Herzeloide-nak, vagy inkább az, hogy egyáltalán a közelébe engedte. Bár most ketten uralkodnak, nyílt titok, hogy Herzeloide a hatalom kizárólagos birtoklására vágyik. Ha ez bekövetkezne, félek, nem sok maradna abból a Nurd-völgyből, amit most itt lát.

Felia észrevette Arlena arcán a félelmet, mely nem tűnt alaptalannak. Valami azt súgta, hogy Herzeloide mesterkedései sokaknak okoznak még veszteségeket. Felia csak remélni tudta, hogy az ő gondjai elég aprók ahhoz, hogy jelentéktelenek legyenek a kegyetlen uralkodónő számára.

– Ez az a ház!

A homlokzatot itt is egymásba csavarodott fatörzsek alkották, a ház fedele pedig maga a dombtető volt. A bejáraton – Felia meglepetésére, hasonló ajtókopogtató csüngött, mint Claryssáék ajtaján. Arlena jó erősen megrángatta a hatalmas fogat, mire léptek súlyos zaja szűrődött ki odabentről.

Egy magas, idős hölgy jelent meg a kopogtató helyén. Őszes, göndör haja fonatokban hullott a hátára. Festékes orrán kerek szemüveg ült, melynek lencséjét megszínesítették a szeméből áradó szivárvány árnyalatok.

– Arlénám! Micsoda meglepetés! Épp egy bodzapite közepén tartok – törölte kezeit tarka ruhájába, melyből bármikor, bármilyen színű és mennyiségű festéket ki lehetett volna sajtolni.

– Látom lett helye a sárkány ezen részének is ‒ intett kezével a szokatlan ajtókopogtató felé Arlena.

– Persze, gyermekem! Szegény állat! Olyan öreg volt, hogy alig találtam ép fogat a szájában ‒ nevetett a nő hegyes füléig érő mosollyal, majd sokatmondó tekintetét Feliára szegezte.

A szivárványszín szempár úgy tűnt, örökölt sajátosság a családban.

– Ezúttal kit hoztál?

Pipacsszerű kerek arca, bár már idősnek tűnt, a belőle áradó gyermeki ragyogás ellentmondott minden kívülről látható változásnak.

– Ó, elnézést! Ő itt Felia. Felia Fitzgerald. Felia, az édesanyám, Gladys.

Arlena, miközben szokatlanul hangsúlyozta Felia nevében a hangokat, sokatmondón Gladys felé hajolt.

– Bármiért is jött el ma hozzám, kedves, mindenkinek szerencsésebb volna, ha odabent osztaná meg velünk. – Azzal Gladys megragadta a meglepett Felia könyökét, és behúzta őt a domb otthont adó melegébe.

Ha tetszett a részlet, oszd meg valakivel, akiről úgy véled, szeretné a történetet vagy kövess az újabb tartalmakért facebookon és instagramon🙂

Az oldalon további háttérinformációkat is találsz a blogregényről, a tartományokról és varázslényekről, a karakterekről, és egy kis koboldtörténelemről térképekkel illusztrálva.