10. fejezet: Az állóórán túl

A helyiség semmit sem változott a legutóbbi látogatás óta.

Minden porszem ugyanott hevert, és a könyveket, melyek a borzalmas szörnyeket rejtették, továbbra sem olvasgatta titokban senki sem. A grandiózus állóóra azonban most valahogy sokkal félelmetesebbnek tűnt. Feliának eszébe jutott, korábban mennyivel könnyebb lett volna csak véletlenül átesni rajta, akkor nem volt ennyi ideje a szorongásra.

Csupán egy valami nyújtott vigaszt számára. Tudta, hogy Claryssáék épségben átkeltek és amint ő is megérkezik, első dolga lesz kideríteni hollétüket.

A zsebében idegesen babráló kezével most egy fóliacsomagolásba ütközött. Kényszeresen kuncognia kellett, amikor arra gondolt, hogy egy darabka csokoládé megmentheti az életét. Képzeletben látta magát egy szorult helyzet közepén, ahogy kétségbeesetten dézsmálja az édességet. Nem kellett sok hozzá, hogy ráébredjen, ezzel csupán az időt húzza.

Ahhoz az élményhez volt hasonlatos, amikor felszállt az Edinburghba tartó vonatra, hátrahagyva Bertranddal közös londoni lakásukat. Pontosabban, mikor kénytelen volt felszállni, mert a következő vonat csak három órával később indult, és szakadt az eső.

Felia egy kicsit bánta, hogy a koboldvilágba utazás nem menetrend szerint zajlik. Akkor nem lett volna így magára utalva.

De már itt volt, szinte a küszöbön és minden, ami eddig Doras falvában történt vele, most értelmet nyerhet. Még utoljára áttapogatta bőrtáskáját ‒ melyet George egyik szekrényében talált ‒, majd nagy levegőt vett és kinyitotta az óriási üvegajtót. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az egyik faragott bárány emiatt dorgáló pillantást vetett volna rá, de Felia biztosra vette, csak a képzelete játszik vele.

Bemászott a hatalmas aranyinga mellé, melyről csak most közelebbről látszott, mennyire részletgazdag. Az óra mutatójától gyökerek húzódtak lefelé, ráfonódva az arany mintázatra, akár a borostyán.

Ahogy az inga mellett kuporgott, rádöbbent, hogy bár már egy ideje a díszes motívumokat vizslatja, még mindig nem történt semmi szokatlan. Egy pillanatra látta magát kívülről, ahogy egy állóórában gubbaszt arra várva, hogy átrepüljön a koboldok világába.

Kezdett a helyzet mindinkább nevetségessé válni.

– Talán be kellene zárnom az üvegajtót, hogy működjön… ‒ igyekezett kellő valóságérzettel hozzáállni a nem mindennapi szituációhoz, mintha mindössze a módszereken múlna az átjutás.

Bizonytalanul az üveg után nyúlt, hogy magára húzza azt, amikor egy pukkanó hangot követve eltűnt a padlástér.

Feliát emberfeletti erő szippantotta magába, mely csak pörgette és pörgette, akár egy hatalmas porszívó, és ő tehetetlen kis pöszmőként száguldott az ismeretlenbe, egy fénycsíkokkal szegélyezett, vakító folyosón. Ujjai zsibogtak, a füle zúgott és szörnyű émelygés gyötörte. Percek múltán, mikor végre szilárd talajt ért, a földön elterülve hamar eszébe jutott, miért is nem szerette soha a vásári játékokat. A szemére boruló fehér fátyol kezdett felszakadozni és a körülötte lévő világ színes foltjai lassan egésszé váltak.

– Belzebubra! – pislogott szaporán ruháját tapogatva. ‒ Sikerült! Istenem sikerült! Itt vagyok! Átjutottam, átjutottam! ‒ örvendezett, teljesen megfeledkezve arról, hogy valaki meghallhatja.

Ám nem csak önfeledt lelkesedése miatt kellett mellkasához kapnia.

A levegő egyszerre volt hihetetlenül tiszta, számára mégis valahogy szokatlanul nehéz. Mintha hirtelen egy teljesen másik bolygón landolt volna. Időbe telt, mire alkalmazkodni tudott a nem várt körülményekhez. Csak miután lecsillapodott, és rosszulléte is alábbhagyott, látta, hogy egy dézsában landolt, és három, fejére borult tollseprű alatt ül.

A helyet elnézve takarítószertár lehetett, de sehol sem voltak vegyszerek vagy ismerős tisztítóeszközök. Az apró helyiség egyszerű fából készült tárgyakkal volt tele, és rendkívül furcsa nevekkel felcímkézett bőrflakonokkal, üvegekkel és ládákkal. Dagadó bumburmák csapda, sárkányfülű émelygyökér por, nyálkapettyes csúszkagomba, csak hogy párat említsünk a rogyásig megrakott polcok kellékeiből.

Feliában ekkor tudatosult végképp, hogy már rég nem Doras falvában van.

Igyekezett hangtalanul feltápászkodni a dézsából, és miután sikerrel járt, némán hálát adott az égieknek, hogy legalább víz nem volt benne. Visszaállította a sarokba a seprűket, majd csendesen az ajtóhoz lopakodott.

Kilincs helyett apró kis faragott, összekapaszkodott lények alkották a reteszt. Az ajtót sárgás, áttetsző borostyán borította, melyben mozdulatlan tobozok lebegtek. Felia felállt, majd résnyire nyitotta az ajtót és óvatosan átkukkantott rajta, de az elé táruló látványtól kis híján visszaesett a dézsába.

A zöld fényben pompázó teremben tucatnyi szekrény és próbababa állt, rajtuk pedig milliónyi, különféle cifra kalap. Kicsi, hosszú csúcsos, nagykarimájú, csengettyűvel kirakott és virágokkal mintázott. Volt, amelyiknek szárnyakat varrtak és így könnyűszerrel csak rárepült a fogasra. De olyan is volt, amit ágak és gazok alkottak, rajta pedig tollakkal díszített madárfészek pihent.

Az egész bolt zsúfolásig volt vásárlókkal és érdeklődőkkel, akik kontyról kontyra adták a pompázatos kalapkölteményeket.

Felia most a falakról lógó festményeket vizslatta, melyek egytől-egyig egy köpcös, rőtszakállas, piros orrú férfit ábrázoltak, zöld lóherékkel ékesített gúnyában. A másikon egy arannyal teli üst mellett ült, vagy méltóságteljes pillantással révedt a messzeségbe egy gomba alól.

Felia korábban azt gyanította, valójában így néznek ki a koboldok, de amikor a kalaptenger alatt meglátta az előbukkanó arcokat, elakadt a lélegzete.

A különös lények egyáltalán nem hasonlítottak az alkotásokon ábrázolt groteszk alakhoz. Arcukon éles vonásokat viseltek, orruk keskeny volt, mozgásuk légies. Szemük írisze a létező összes színben pompázott a gyöngyházfénytől egészen az óceánok mélységes kékjéig. Volt köztük igen alacsony, de legtöbbjük robusztus volt és jóval meghaladta egy ember méreteit. Hegyes füleik az égnek meredve kandikáltak ki bozontos frizurájuk alól.

Felia nem tudott betelni a résen át beszűrődő világgal, a varázslatos lények színes, vidám tömegével. A kalapboltban uralkodó hangulat mámorító volt.

Ekkor azonban egy, a szertár felé közeledő árnyék vetett véget Felia ábrándozásainak.

– Mennydörgő ég és pokol! El kell tűnnöm! ‒ suttogta, majd az ajtó mögé bújt, és cikázó tekintete az apró zug menekülési útvonalai után kutatott.

Ha nem marad észrevétlen, az a jövő soha nem fog eljönni, amit most menteni próbál. Nestor intő szavai visszhangoztak a fejében, végül eltökélten kihúzta magát és a bezárt reteszre pillantott.

Nem bujkálhatsz örökre! Segítség kell! ‒ gondolta magában, majd határozottan az ajtóhoz lépett.

– Nem ezért jöttél, bátorság, Felia! ‒ győzködte magát.

Ha folyton arra figyel, hogy ne vegyék észre, soha nem találja meg azt, amiért idáig elmerészkedett. Kizárólag a koboldok jóindulatában reménykedett, hogy lesz majd valaki, aki megérti őt, és meghallgatja, mielőtt sorsa rosszra fordulna ezen az idegen vidéken.

A zár ekkor mozgolódni kezdett, és egyszer csak egy fekete hajú, sápadt lány bukkant fel a szertár küszöbén. Hatalmas, homályos szemei alatt sötét karikák húzódtak, vékony ajkai a hirtelen csodálkozástól elnyíltak, majd szorosan összepréselődtek. A következő pillanatban se szó se beszéd, visszacsukta az ajtót a riadt Feliára, aki egy percig azt hitte, az egészet csak képzelte. Valószínűleg az ajtó túloldalán álló lány is hasonlóan érezhetett, mert Felia még mindig látni vélte lábai árnyékát a bejárat rése alatt.

Ekkor a kilincs lenyomódott és a furcsa lány feje búbja jelent meg a nyitott résben. Percekig fürkészte bizalmatlanul a meghökkent Feliát, majd benyomta vézna testét a szűk nyíláson. Az ajtóhoz tapadva állt és bámult, Felia pedig vissza.

Így időztek egymással szemben, szótlanul.

A lánynak hegyes fülei voltak, akárcsak a boltban tartózkodó többi különös alaknak. Hollófekete, fejéhez lapuló haja derekáig ért. Csodás, levélmintás ruhát viselt, virágos övvel, amiből számtalan kellék lógott alá. Ollók, tűk, tollak, szárnyak, fonalak, gombok, színes üvegcsék.

Szúrós tekintetével Felia minden rezdülését követte.

– A nevem Nelda ‒ törte meg a csendet a lány. Felia meglepetésére, minden szavát tisztán értette.

– Én… én Felia vagyok. Fitzgerald ‒ nyújtotta kezét megtalálója felé, ám az viszonzás helyett megvető fintorral bámulta a remegő ujjakat.

– A bátyám kiskoromban sokat mesélt az emberekről. Mindig is látni akartam egyet ‒ mosolygott a lány lenyűgözötten, mégis volt valami rémisztő csengés a hangjában.

– Meg tudnád mondani pontosan, hogy hol vagyok?

– Leprechaun kalapboltjában. Ez a világ legszánalmasabb helye ‒ válaszolt tettetett derűvel a lány, miközben idegesen tördelte sebes kezét.

A szúrások nyomaiból Felia arra következtetett, hogy Nelda minden bizonnyal itt dolgozik.

– Nem egészen erre gondoltam. Úgy értettem, melyik tartományban?

Nelda szürke tekintete baljósan felvillant.

– Ismered a vidéket ‒ válaszolta hidegen. – Tehát jártál már itt korábban.

Felia zavartan feszengett.

– Nem… csak egy könyvből olvastam a helyről ‒ magyarázkodott egyik lábáról a másikra állva.

– Akkor ismersz valakit. Netán egy koboldot? Sokan vannak a ti világotokban? ‒ Lépett közelebb a különös lány.

– Nem ismerek egyet sem. Viszont keresek valakit. Amint ráleltem, megyek is vissza oda, ahonnan jöttem. Csak mondd meg, hogy hol vagyok ‒ suttogta Felia, ám egy belső hang azt mantrázta, semmilyen részletet nem kellene megosztania a lánnyal.

– Nurd-völgyben vagy.

Arca grimaszba torzult, ahogy kiejtette a hely nevét. ‒ Itt van az is, akit keresel?

– Nelda!! – a lány összerezzent neve hallatán. – Mit csinálsz már, te haszontalan! Egyedül nem boldogulok!

Egy határozott, mély hang szólt az ajtó túloldaláról.

– Megyek már, Arlena! Csak találtam valami érdekeset… ‒ azzal Feliára pillantott és gúnyos mosolyra húzta keskeny ajkait.

– Jaj, te leány, hát várhatok én rád napestig.

A duhogó léptek tulajdonosa feltépte az ajtót. Arlena döbbenten bámult a szertárban lapuló párosra.

– A koboldok aranyára! – sziszegte, majd fénysebességgel átsurrant a bejárat résén, és azonnal bezárta maga mögött a reteszt.

– Te hoztad őt ide, Nelda? Halljam! ‒ szegezte kérdését a megszeppent lányhoz, aki lehajtott fejjel nemet intett.

– Nem maradhat itt! Bajt hoz a fejünkre! Az átjárókat figyelik! – nyugtalankodott, mintha Felia ott sem lenne. – Te meg miért nem szóltál? ‒ hajolt közelebb a törpe méretűre zsugorodott Neldához. ‒ Azonnal menj vissza a vásárlókhoz! ‒ noszogatta, de mielőtt az kilépett volna, még utoljára ráripakodott.

– És senkinek egy szót se! Megértetted?

Arlena rögvest tudta, mi a teendő és nem érte olyan felkészületlenül Felia érkezése, mint a fiatal Neldát. Festékes kezét foltos kötényébe törölte, majd megigazította rövid, fekete haját, mely tele volt tűlevelekkel és virágszirmokkal. Karakán fellépése ellenére szivárványszín szeme jóindulatot sugárzott. Kezét csípőjére rakva bámult Feliára, aki elérkezettnek látta az időt, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba.

– A nevem Felia Fitzgerald és azért jöttem, hogy…

– Nem tartozik rám! A kastélyban biztosan készséggel meghallgatják, és majd döntenek a sorsát illetően. Minél kevesebbet tudok, annál jobb – emelte fel tenyerét védekezőn.

Felia hirtelen ötlettől vezérelve a nő keze után nyúlt, mire az felkapta hegyes füles fejét.

– Segítsen nekem, kérem! Ígérem, ha válaszolt, eltűnök innen! Senki sem fogja megtudni, hogy a boltjában jártam.

Arlena kővé dermedten állt és most lila árnyalatra váltó tekintetét az esdeklő Feliára tapasztotta. Szigorú, szögletes arcvonásai voltak, de még így is nagyon szépnek és bájosnak hatott. Lerázta magáról Felia ujjait, majd vonakodva bólintott.

– Fogja rövidre! ‒ remegték ajkai, mire halkan kilesett, nem hallja-e őket valaki. ‒ De ha egy percig is úgy vélem, hogy veszélyeztet minket, akkor…

– Nem rossz szándékkal érkeztem!

– Mind ezt mondják… ‒ sziszegte, miközben köténye zsebével babrált. ‒ Aztán egy szép napon arra ébred, hogy elvesztette azt, akit szeret, mert valaki ugyanezzel a hazugsággal hitegette.

– Én nem hazudok – bizonygatta Felia, majd előhalászta azt a fotót, melyet még a Doras falvi házból hozott el. – Egy nőt keresek. A neve Claryssa Peterson.

Arlena meglepődve vette át a fényképet.

– Ismeri őt?

– A neve rémlik valahonnan – ráncolta homlokát. –  Tudok valakit… – sóhajtotta. – Nem lakik messze innen. Ha szerencséje van, észrevétlenül odajuthat.

– Ott megmondják majd, hol találom Claryssát? ‒ lelkendezett.

Álmában sem gondolta volna, hogy érkezését követően máris nyomra bukkan.

– Ez már nem az én hatásköröm. Elvezetem oda, ahol tudnak önnek segíteni. De meg kell várnunk az éjszakát. Addig itt kell maradnia mindannyiunk érdekében.

– Rendben! És köszönöm!

Azzal Arlena aggodalommal arcán magára hagyta Feliát.

– Négy óra múlva indulunk. Addigra elhalad a bolt előtt az éjjeli járat. Talán kikerülhetjük őket… – szólt vissza pusmogva a résen át, majd egy-kettőre felszívódott a tollak és díszes karimák sűrűjében.

Ha tetszett a részlet, oszd meg valakivel, akiről úgy véled, szeretné a történetet vagy kövess az újabb tartalmakért facebookon és instagramon🙂

Az oldalon további háttérinformációkat is találsz a blogregényről, a tartományokról és varázslényekről, a karakterekről, és egy kis koboldtörténelemről térképekkel illusztrálva.